Színek játékában mi sem változott, feketének s fehérnek élem a napot,
sötétben fénylő a hold fehérje, ahogy a sziluettek is fehérben élnek feketén,
a két véglet, szépséges, de üres a csend, lelkem várakozása lassan múltba tér
hisz nem feledés a cél, hasító húr pendülés jöttöd láttán végez,
s csak közelít az idő, jótevőn borítja fekete fátylát, bűnös félhomályát,
s én várom, hol határon csillog fényem, mi tán vakíthat még egyszer,
kérőn, földre néző arccal, előtte állva, tevőn meghálálva, hogy valaha
szárnyát szegve árnyainknak, álmainknak add, mi belőled megmaradt.
