Prológus - Prága

Éjjeli álom, mit vitt a reggel, didergőn, fagyosan álltatva önnön magad,
a szó, az írás megmarad, de csak magába fordít, az ordító, sikító hiány,
mit éreznék, s mondanám; csendre nyílik csak a szám, s a szívem is darabokban
a habokban tépi álmának minden pillanatát, a csend, mi most nem pihentet, lüktet
ereimben száguld, beterít és mozdulatlan hagy; nincs lélegzet, nincs mozgás,
nincs idő, nincs tér olyan, mit nem adnék édes hangodér', de csak a csend marad,
átölel, de nincs kivel élvezzem, üresen égve várom, hogy visszatér-e valaha az álom,
mit a pillantás hangtalan mozdulattal zár... kedves, csendes, végtelenbe mutat,
szavad nem mutat utat, de bízom, s jön mégis, szaggat kegyetlen, elégedetlen, mit
a kép mutat,de nem volnék magam, ha hamis szárnyat adnék fénynek és árnynak,
mert így láttam őket, a nőket: mosollyal, könnyekkel együtt állva, várva a távol szépét,
mit csak az út mutat, mint éhes ember a csipke felé halad, s élesebb lesz számtalan, apró
rajzolat, de távolabb mosódik a képe, s eléri végül az éjszaka sötétje, hol sem fény sem árny nincs magába jelen, de mindkettő egyszerre.. szépen, ésszel varázsos női szelídséggel.