"A faszé' nem tudom a normális emberek életét élni?"
Elege lett önmagából és a Nőből. Már egy jó ideje így gondolt arra amit művelnek mindketten "munka" jogcímen. A férfi meggyalázza azt amit valójában szeret csinálni, felhasználja a Nő ellen. Szinte minden nap "vissza kell mennie", de csak megnyugvásra vágyott, csendre, távol az állandó sértődöttség és hiszti világától. Minden nap egy picivel többet és többet. Nyugalmában feltöltődve tért vissza a Nőhöz, aki szinte minden alkalommal lefekvéshez készülődött. Valahogy mindig "így alakult" a munka menete...
Nem "egyidőben" éltek, és ez hamar kiderült. A Nő "reggel" tizenegy előtt nehezen kelt fel és már este fél kilenc felé már nagyokat pislogott az álmosságtól, a férfi viszont ekkor élt volna igazán. Sok konfliktust éltek át emiatt, amin a Nő - belátva a viszonylag késői kelés hátrányait - próbált változtatni. Nem sok sikerrel. Eleinte hajtotta valami erő, amely felébresztette a férfihez reggel hatkor, amikor elkezdett készülődni, kiment vele a konyhába. Elmajszolta hideg kakaóját, miközben a férfi kávézott, majd visszament aludni. Sokszor történt, hogy a férfi a kisboltból hozott fel brióst, de már ekkor a Nő édesdeden húzta a lóbőrt. Imádta fotózni ilyenkor a Nőt aki fel sem ébredt erre. Kisimult vonásain nem látszott a gyötrő, kétes létének egyetlen szikrája sem. Nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak tűnt. Csókot nyomott a lábára, majd a kutyusok buksiját megsimogatva elindul dolgozni.
Sokszor beszélgettek erről, hogy mit is jelent számára az alvás. Miért is "menekül" ebbe az álomvilágba és, hogy vajon mi lehet ebből a kiút. Ez a gondolatmenet érdekes dolgokba vezette Őket. Minden este mesét néztek. Legyen bármily későn is, de napi mese nem maradhatott el. A csodák a mesék velejárói, s a közös éjszakáik egyre nagyobb és tartósan nyugalomban teltek. Alábbhagyott a Nő folytonos ideges alvása, ami boldogsággal töltötte el a férfit, de lelkiismeretét és szívét már nem a Nő foglalkoztatta... Furcsa vonzást-taszítást érzett, ami már nem szíve tájékán jelentkezett, hanem teljes lelkében, hisz jövőképe ezzel a Nővel szinte semmivé foszlott a tettek súlya alatt.
"Lies of beautiful people"
[SixxAM]
Teljesen ebben a szerepben érezte magát. Hazug volt az akarat, hazug a tett, álságos, valótlan célok, álszent ígéretek voltak a mindennapok színpadán. Szerepet játszott saját - irányítás, kontroll és szeretet nélküli - életében. Hamar elege lett. Nem tudta magától a gondolatot elhessegetni, ami a Nő viselkedéséből fakadt. A teljes érzelmi meghasonulás, bármilyen intimitástól való elferdült deviáns - egyben ostoba - taszítás, és az együttlétek - minden érzést meghazudtoló, lealacsonyító, szégyenteljes - "minősége" más utakra vitte a férfit. Először lelkében fordult el a Nőtől.
"...a fele sem igaz. Zárkózott,
unott essünk túl rajta hozzáállás. ...
de részemről első és utolsó látogatás volt..."
[idézet]
Mindezek ellenére a férfi vonzódott a Nőhöz. Húzta magához személye, szertelen, fegyelmezetlen énje. Drogosként vonzotta, hogy esténként mellette alszik el, meg tudja érinteni álmában, bármikor odafordulhat és testének illatával elvarázsolhatja tudatalattiját.
Olyan mélységekben járt, ahonnan tudni lehetett - a "visszatérés" rendkívül nehéz. Tudatos oldala olyan elemi erővel tiltakozott, hogy a pánikrohamokat fizikai fájdalmak váltották fel: állandósult vérzések, migrénes fejgörcsök. Ezek ellen csak a Nőtől távolmaradás segített olvasgatásokkal, beszélgetésekkel Bernivel, Barbival, Szilvivel, egyszerűen feltöltődés intelligenciával, kulturált nyugalommal... na meg az elképzelés régi életének mihamarabbi visszaszerzésére.
"Drága Bea!
...A jövőnkbe vetett hitem ezen a ponton rendült meg végképp; mert azt hiszem van időm. Sajnos nincs... Gondolhatnám úgy is, hogy könnyebb túljutni a dolgokon, a napi problémákon együtt; talán igaz, de a szenvedésem nem tartozik senki másra, legyen szó fizikai, vagy lelki gyötrelmekről.
Tegnap kimondtam, hogy nem szeretném veled a jövőt, tegnap "eldobtalak", ha úgy tetszik; nem lettem boldog, mert Veled én is el tudtam volna képzelni a jövőm. Sokat változtál és én is sokat változtam, gondolkodásban, hozzáállásban, de egyet nem mondtam és ezt most megteszem, így írott szóval: bocsáss meg minden bántó szóért, bocsásd meg felelőtlenségem, amivel hitegettelek, bocsáss meg a sok fájdalmat, amit szavaimmal Neked okoztam. Meg szeretném ismét és ismét köszönni, amit adtál, amit igyekezeteddel megteremtettél változást, új gondolatokat, új érzelmeket...
Értékes ember vagy - továbbra is így gondolom, aki boldogságot és megbecsülést érdemel; s mindezt maradéktalanul bebizonyítottad nekem, de elsősorban magadnak.
Nem közeledhetek hozzád barátként, nem szeretném, hogy a régi közhely felüsse a fejét közöttünk, de örömmel venném, ha valaha méltónak találnál arra, hogy az életednek egy mélyebb részébe engedj, szóban, írásban, személyesen, vagy éppen, ahogyan szeretnéd.
Köszönöm kitüntető figyelmed, köszönöm, hogy társam voltál, köszönök mindent, amit kaptam Tőled. Egy dologban légy biztos: nem felejtelek el soha, egy gondolatnyi időm mindig lesz rád, ígérem."
Levelét az elküldés gomb zárta, de szinte azonnal megbánta. Nem a Nő elvesztése okozott neki fejtörést, hanem inkább az, hogy miért nem működött a dolog. Miért volt az, hogy szinte hetente "dobta" a Nőt. A hét eleji nagyszerű kezdések miért torkollottak állandó veszekedésekbe hétvégére. Egyszerű volt a válasz, de még nem érthette: egyszerűen nem illettek össze.
A szex egyre gyérebb és silányabb volt, de ezek "megoldható" dolgok... ráadásul mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül tehette volna, hisz a Nő a többször felajánlott normális élet ellenére fogadta folyamatosan vendégeit... de ekkor még elhessegette magától ezt a gondolatot.
Gyakran jutottak eszébe előző kapcsolatai, amelyekben olyan érzelmi helyzetbe keveredett, ahol a kilábalást csak az jelenthette, ha a dolgokat és a tényeket más szemszögből is megvizsgálja. Gyakorta átsegítette ez a gondolkodásmód az érzelmi konfliktusain, de most valahogy nem működött. A veszekedések befejeztével olyan módszeresen elfordult érzelmileg, emberileg a Nőtől, mintha soha nem létezett volna és ez az állapot néha három vagy négy napig is tartott. "Ezt kell kihasználni, ha végleg elválnak útjaink..." - gondolta, de még eszébe sem volt véglegesen lezárni életének ezt a különleges parttalan szakaszát. Vonzotta a Nő eszement, agyatlan, "durrbele" életvitele, élvezte, hogy a napi 10-12 óra gondolkozást felválthatja a "szabad szellem" ereje.
"Drága Bea!
Egyfolytában jár az agyam, hogy mit is rontottam el, mit hagytam magam mögött, milyen fájdalmat okoztam Neked döntésemmel. Egy módot látok arra, hogy ismét egymásra találjunk - persze csak ha Te is így szeretnéd - és ebben egyet tudunk érteni.
Szívesen megismernélek ismét oly módon, hogy ismét elkezdünk találkozni, de mindezt rendszeresen tennénk, nem lehetne kifogás, nem lehetne félretenni azt a programot; ezt az időt teljesen egymásra szánnánk. Olyasmire gondolok, hogy minden nap ott lennék este a kutyusok sétájánál, eljárnánk ismét konditerembe rendszeresen, heti 3 alkalommal, kedden, csütörtökön, pénteken elmennénk kávézni és szigorúan kötött beszélgetés lenne; én sem beszélnék a munkahelyi bántalmakról és Te sem említenéd a háttérben folyó dolgaid. Minden beszélgetés végén eldönthetnénk, hogy együtt alszunk-e aznap.Terveznénk programokat, melyekkel mindketten egyetértünk és nem lenne kifogásra lehetőség..."
Komolyan gondolta. Még aznap beszéltek erről, s hitt benne, hogy ez a gondolat változást hozhat, azonban sem a Nő, sem a férfi nem voltak már a régi. A szakítások alkalmával eljátszott nagy jelenetek alábbhagytak, a könnyek sem jelentkeztek teátrális nagy, csillogó cseppekben, hisz a férfit ez nemhogy meghatotta, de inkább felbőszítette ez a színészkedés. A Nő önmagán és önnön sorsán sajnálkozott. Látványosan, hangosan - igazi "hisztispicsa" módján.
 |
| Mintha mérget innál és azt várod, hogy más legyen rosszul... |
