Prága - örök szerelem II.

Prága... csavarodik a szívem Élmények, kézfogások, egymásra pillantások, melyek a jövőben kutatnak, de nem azt, hogy mit gondol a gyönyörű szemek gazdája, hanem azt, hogy milyen jövőt képzelsz magad elé, mi lenne az az ajándék, amivel nem a meglepetés erejét adnád, hanem egy olyan érzést, amit egész életében nem szabad felejtenie... ennek az utazásnak nem az út a valódi értéke... az csak az ára... eljöttünk ide átérezni mindazt, amit király eleink adtak... szépséget, intimitást, fantáziát, szerelmet, szeretetet... mindazt, amit otthon nem tudsz ily átéléssel átadni társadnak.

A hangulat, ami egy ilyen utazást jellemez, semmihez nem fogható. Valami olyan állapotba kerülök, mintha folyton repülnék. Ismerős arcokat keresek folyton, kibeszélném ismereteim, versben, rímekben, átadnám minden tudásom, s élményem - ha tehetném - egy másodpercben, egyetlen szóval, vagy mozdulattal. Ezt csak az tudja megérteni, akit magával ragadott az érzés - legalább egyszer -, milyen is úgy érezni, hogy szeretnek. Szeretnek szótlanul, érintetlenül, pillantással... szeretnek tevőleg, vagy épp anélkül...

Prága és a művészetek egy be forrtak számomra. A nyüzsgő tömeg körbeveszi a portréalanyokat, majd szétnyílva eléd tárul az arc, karikírozva vagy éppen realitásában, de mindenképp mosollyal, örökkön. Már a híd bevezetőjén keveredik a nemesebbnél nemesebb fények és fémek, kristályok, féldrágakövek, opálok csillogása vegyül a kerámiák égetett színeivel a kirakodóknál, a kézzel font fülbevalók vékony szárába beleképzelheti a látogató a világ minden fémének csillogását, legyen az réz vagy épp arany. A borostyánok nehéz zöldjeikkel és narancsukkal színültig töltik a kirakatokat, zajos egyvelegükkel az ezüst szinte semmivé válik... királynőkhöz, királyokhoz mérhető a látvány és az érzés, ami körbevesz minduntalan.

S hogy kinek mi illő, azt nem pusztán vagyona dönti; személyisége inkább. Van, kinek a zirkónium, fehér arany, a platina és a kerámia színpompás csillogásának keveréke erősíti báját, van, kinek a fából faragott macska, melynek tekintete - lévén evilág és pokol átjáró kapujának őrzője - mindörökre örökre beleégett az olvasóba, de van, akinek a kézi munka nagyszerű egyszerűsége évekre szóló boldogságot s emléket ád.

Szeretem ezt a fajta csillogást és vissza fogok térni még sokszor. Ha megtehetem, akkor még életemben, de lelkem örökre Prága becses lelkéhez fűződött.

Ki a megmondhatója, hogy egy lelket, hogyan is érint meg egy ekkora erő, hogyan tör belőle elő, a vágy, mit senki nem magyaráz, s fényének képe hol történelemhez, hol a jelen kor ízéhez húz, trendin, vagy épp keverve jelen kort a múltbéli szellemek erejével. Ez nem tudás, vagy tisztelet, ez az akarás számomra a jelenben, egy belső erő, ami összeköti az önkéntelenül tisztelt eleink érzéseit saját személyiségünkkel.

Mi sem mutatja ékesebben önmagunkat, mint ahogyan át tudjuk élni, át tudjuk érezni a minket körülvevő országokon, embereken, népeken és egészen más kultúrákon túlmutató valódi szellemet, szellemiséget.

 Aetas semper aportat aliquid novi.
Minden korszak hoz valami újat.

Szeretek a jelen kor embere lenni, szeretem megélni a dolgokat, habár néha ez másképpen látszhat, hisz nem mindenki számára ugyanaz: tenni a másikért - amit immáron elfogadok. Mennyire igaz a fenti mondás, a jelen kor embere soha nem fog búcsúzni, mindig e kor szülötte lesz és élvezi az őt körülvevő pezsgő világot, édesen, önfeledten adja önnön magát át e forgatagnak, hogy élvezze színeit, formáit, éltesse mindeközben figyel jövőjére, az újra; tesz hozzá. Fogalmazzunk e kor nyelvén: ha egy klasszikus muzsikát "remix köntösbe" öltöztet valami híres-hírhedt "dídzséj"; hát elvárom tőle, hogy jobbat alkosson, mint az eredeti... ez a legkevesebb.

Fekszem az ágyon és jóleső érzéssel tölt el Prága minden gondolata, minden itt töltött másodperc értékes volt. Gyönyörködtetett és tanított, soha nem hagyott szavak és szeretet nélkül. Kapocs a múltból a jelenünkbe és a jövőnkbe... egyaránt.

Élveztem minden utazást, újat, amit adott számunkra, méreteivel és látványával megtanított bennünket a tiszteletre. A jelen kor is lesz egyszer múlt és én szeretném, ha azt érezném: tehettünk ehhez, hogy részesei voltunk e nagyszerű útnak, ha csak egy kicsit is... szeretném hinni, hogy megtanított valami fontosra:

Eligas, quem diligas!

Köszönöm... tanító és értékesek e szavak számomra!
Bízom, hogy méltó voltam közelségedre.