Prága... örök szerelmem... I.

Különleges szerelmemre szeretnék visszanézni. Soha nem múló értékekkel bír, életre alkalmas, véletlenül felfedezett igaz társ, vagy akár barátnak is mondhatnám.... Prága. Örök értelem, érzelem, művészet ami hozzá társul és csak a gótika képes olyan mélységeket teremteni megjelenítésében, amilyen mély érzelmeket táplálok e város iránt. Prága... a szélsőségek városa... későn megértett, de soha fel nem fogott művészeteké és művészeké. Zenészek, festők, képzőművészek színes serege lepi a város fő ütőereit éjjel és nappal; nincs oly időszak a "Karluvi Most" közelében és rajta sem, amikor a zsibongó, útját kereső tömeg zaja ne csengene fülembe, vagy épp a "Malostranske Namesti" felé közeledő villamos dübörgése ne villantana be egy egy emlékezetes pillanatot arról a napról... arról a bizonyos napról, amikor először, vagy épp sokadszor jártam meg Prágát... magam, vagy másodmagammal... Most is érzem a Bileho Lva Restaurace királyi étkének minden ízét, mindent feledtető ropogós, történelmi zamatú porcos, sült bordáját, amit kézzel kellett enni... fantasztikus volt....

Két világ harcol bennem és nem értem.... mármint nem értem harcolnak, mert ez már egy lejátszott küzdelem. Engedje meg a hallgató, hogy sajátságos szemszögemből is értelmezni tudjam e várost, olyan szempontok alapján, melyeket - valószínűleg - soha nem fog más, íly módon megtenni.

Sokszor voltunk Prágában. Sok különös nézőpontból sikerült megismernek a város és köszönöm az ott lakóknak, hogy benne élhettem néhány napig. Soha nem éreztem magam turistának, nézelődőnek. Otthon voltam... mindig azt éreztem, hogy Prágában otthon vagyok. Körbevesz és körülölel a történelem, körbevesznek a nagy uralkodók szellemei és szellemisége, amiként népüket és alattvalóikat olyan utakon irányították, tisztelettel és gonddal "terelték", hogy az a mai napig pedáns és példamutató értékként szolgálhat a világ minden lányának és fiának.

Ide jöttünk... ki tudhatja hányadszor... szerelemmel telve - vagy épp erre számítva -  szívünkben, de feltétlen szeretettel e város nagysága iránt... Otthon vagyunk e falak között, nem számít, hogy épp negyven vagy mínusz húsz fok van. Sétálunk egész nap, rójuk az utunk, s gondolataimban végre rend uralja a káoszt. Az elején vagyok egy olyan útnak, amit nehéz elkötelezettség nélkül felvállalni a világ szeme láttára, de olyat teszek, ami fordít az életemen... fordítja és simítja nézeteim, más irányból láttat olyan személyes dolgokat, gondolatokat, amely csak most mutatja az igazi utam...

Ez az út vezet csak ahhoz, ami kimondatja velem... merre vannak az értékeim, mennyit jelent számomra egy fényképen visszakapott mosoly, s hogy mennyit kell keresnem ahhoz, hogy egy olyan képet találjak, amelyen a számomra kedves arc pillanata tükrözi a jövőbe fektetett hitét. Sem sorrendiségnek, sem nagyságnak nincs jelentősége; semmit nem csorbít az adott pillanat és a jelen érzésein.

Tűnjön hát el a nagyság, nagyra vágyás, kisajátítás akarata, de még a fogalma is, hogy e színmű ne események sorozata vagy annak jussa legyen, hanem egy igaz érzelmi karcolat. Nincs összevetés, hogy ki mennyire és mily módon volt és lesz szeretve, nincs döntés... nem szükséges. Érezni kell, mit tettünk, amit és ahogyan tettük ott és abban a pillanatban... szép volt.

Két arc és két lélek fog megjelenni, párhuzamosan, tisztán; megláttatva a kedves olvasóval mindezt. Nem kommentelem a képeket, inkább leírom, hogy akkor és most mit is érzek, párhuzamba állítva az akkori jövőt és a jelen múltját.

Minden pillanat, amit e város falai között töltök egyfajta örökkön-örökké érzéssel telít meg. Megingathatatlan vagyok hitemben, céljaim kristályossá vállnak, nem érzem a bizonytalanság szorongató érzését, történjen bármi is. A történelem ereje, a város és a társam szellemisége erőt ad egy olyan folytatáshoz, ami a prágai napot egy teljes egésszé teheti, de ez csak a társammal lehet igaz.

A prágai sétáknak egyszerűen nincs párja. A falak és a macskaköves utakba ivódott történelem minden lépésnél visszhangoznak - néhol szó szerint, hisz az utcák alatt a városrész teljes ismétlődését találnák. Az Old Town Sqare ilyen példának okáért.

Mesés pillanatok, szabadság élmény, szabadon száguldó szellem. Művészetek, mesterségek áhitattal csodált, nézett vagy éppen kézbe vehető remekművei [fából faragott cicák, kerámia fülbevalók] inspirálják az ember lelkének, szerelmének, partnerének, társának egyre nagyobb és szorítóbb ölelésére, ami talán a fulladásig fajul(t). Talán most látható az ok... a valódi ok... a pszichiáter úgy fogalmazott:..."belső drive" egy ösztön, egy hajtóerő, egy kényszer a szép felé, lépés a kedves és a kedvesség  irányába, egy finom mozdulat, egy sóhaj egy könny, vagy akár egyetlen szó, amit a jelen "Y-generációpluszmínusz" tíz úgy emleget: "Szeretlek".  Ha nézem a képeket, ezek a szavak értelemmel és tartalommal töltődnek fel, visszaidézve olyan beszélgetéseket, melyek a megörökített mosolyok mögé bújva simogatják e pillanatot, szóljon is ez bárkiről.

A séták csak a közelségről szóltak. A fáradtság folytonos érzése viszi egymás felé az azonos gondolatokat, megérteti velük, hogy a "tánc", amit közösen járnak, túl van a tisztelet lépésén, s bizalom az amit e lépésekkel a férfi meg szeretne szerezni, csak akkor - és csakis akkor - adhatja át magát a Nő a férfinak, ha ez a bizalom megadatott.... egy életre és visszavonhatatlanul. Közhelyek, feltételek nélkül, tisztán egymás szemébe nézve... elfogadóan, mosollyal... ha csak egy aprócska mosollyal is.... tudomására hozva a velem szemben állónak;

"...úgy fogadlak el, ahogyan vagy és szeretném, hogy boldog legyél..."

Prága maga a tánc... az intim közelség, ismerkedés, szemközt pillantás egy valótlannak tűnő korszakkal, konfrontálódás önmagaddal, élményekkel érzékekkel... egy attitűd... a szó legszorosabb értelmében vett elkötelezettség a boldogság mellett.

Magaslatok. Szárnyakon kelt és szárnyra kap minden gondolat, ami e szóról jut eszembe emberi léptékkel. Ha művészibb módon szeretném megfogalmazni, azt mondanám, hogy a közös pillanatok értéke, ami felbecsülhetetlen erővel tör elő az ember létének minden pillanatában, minden közös pillanatban. A képek és az együtt, minőségben eltöltött idő nem csak varázslatos, de tisztán láttatja most is minden célom, akarom a változást, hogy át lehessen újra és újra élni minden áldott nap csodáját, legyen szó Prágáról vagy legyen szó egy ablakba kitett még éppen nyíló virág minden napi látványáról.

Rájöttem... szeretek mosolyogni. Szeretem az engem körülvevő emberek, barátok mosolyát, szeretek mosolyt kapni... A mosoly erejénél már csak egy szó több, ami elhangozhat valaki szájából; a legtisztább szó, amihez nem ragad a hétköznapok tisztátalansága... a "köszönöm"!

Ismertem egy nőt aki kíméletlen őszinteségével, letaglózó, egyenes szavakkal tudott beszélni hozzám; szavaival éles és mély sebeket ejtett, de nem bánom. Ezek a szavak mutatták meg, milyen tiszta és mély az érzés - legyen az szeretet vagy gyűlölet - ami az emberből áradhat. Soha nem sikerült ezt az embert megismernem igazán, de talán még nem késő erre törekednem.

De hangozzék el egy szó is, amit oly nagyra tartok és néhány napja sikerül kimondanom olyan mélyről, mint ahogyan ezt magamtól elvárnám:

Köszönöm Neked! Őszintén, szívemből köszönöm!

Köszönöm a kitartást, a szeretetet, köszönöm a perceket, az órákat, köszönöm, hogy mellettem álltál, köszönök minden tanácsot, pihenést, felfrissülést a hétköznapokban, a zavart pillanatokban, köszönöm, hogy mindvégig őszinte voltál. Köszönöm, hogy vagy....

Prága maga a szó: Köszönöm. Prága a mi városunk... örökkön. Nem a visszaidézett emlékek indítják meg bennem az érzelmi lavinát, hanem az érzés, amivel kimondhatod a másik ember szemébe a gondolataid amikor csak szeretnéd, ő pedig figyel rád... minden lélegzetvételével, minden pillantásával veled van, nem jár máshol a lelke, érintésével megerősíti és visszajelzi minden gondolatod... érzed: bizalmat ad.

Soha vissza nem volt bizalmat... Talán nem illik ilyen fennkölt visszaemlékezés mellett beszélni a legáldatlanabb pillanatokról, de ezek a momentumok azok, melyek elfordíthatják az ember társát, figyelmét szeretetét... de nem tették... most már biztosan érzem... soha nem tették.

Prága már biztosan az "érzelmi bódulat hatása" alatt marad egész hátralévő életemben. Visszatérni olyan, mintha az abszinthos lebujba nyitnék be folyton, érezvén torkomon a lecsurgó alkohol mardosását, s hol agyamban szabadulnak fel Kafka mítikus átváltozásával kapcsolatos emlékei... Talán ő is szerette az abszinth-ot... valószínűleg igen...

Prágát nem meglátogatni kell, hanem megélni. Ugyanúgy megélni, mint azt a szeretetet, amit kaptam, azt a megbecsülést és figyelmet, amit bódult állapotom, fojtogató, mégis egyfajta lemondó viselkedésként manifesztált szorongva, hogy mi lesz, ha elvesztem, de magabiztosan, hisz tudatában annak: ha kopogsz, ajtót nyitnak... mint ahogyan oly sokszor...

Félre kell tenni ezt a szédült magabiztosságot, büszkének maradni arra, amit elértünk és kimondani újra és újra, leszegett fejjel, tudva, hogy csak az őszinte szó hoz a nyomás alól felszabadulást;

Köszönöm!