Szeretteim, barátaim, testvéreim, lányok és fiúk...
Köszönöm, hogy vagytok!
Azt, hogy mi történt azt nem fejtem ki,beszéljenek helyettem a szavak és a gondolatok. Azzal kezdeném, hogy nem vagyok olyan jó ember, akiért a harangok szólnak és a dolgok jelenlegi állása alapján úgy tűnik, hogy már soha nem kapom vissza azokat ez embereket, akik a régi életem részeként prosperáltak és kénytelen leszek a földre ülve gondolkozni, hogy milyen ember is vagyok valójában - de megteszem, mert a lelkiismeretem és a becsületem megkívánja.. A fény is csak előre tud haladni, nincs lehetőség megállítani., még ha úgy is tűnhet, hogy a fal megállítja. Az elmúlt boldog történéseit is szeretném nektek átadni ebben bejegyzésben ugyanazt a fény másként is megvizsgálva, amit az elmúlt néhány napban oly sötéten adtam nektek át, mert ami a szemetekbe jutott ebből a dologból, azt nagyon a saját szemüvegemen át próbáltam megosztani. Ebben az évben megismertem a szenvedélyt, megismertem egy olyan tüzet, ami nemcsak éget, de izzó élvezetével és fájdalmával olyat nyújtott amit eddigi életem során nagyon kevésszer éreztem, de csapongó lángjaival olyan lelki haraggal fordított akár saját maga ellen is, amit még magamban sem tudok megérteni.
A tegnapi nap vízválasztó volt.A puritán őszinteség meggyőzhetetlen szavai önismeretre szólítottak és olyan dolgokra mutattak rá szókimondó és felháborító őszinteségükkel, ami egy magamfajta embernek egyszerre bántó, megalázó és felemelő. A feloldhatatlan ellentét és az agyamban szűnni nem akaró - mostanáig is felcsengő szavak a elmúlt viselkedésem becsmérelték - joggal, vagy épp méltánytalanul, de rámutattak valami fontosabbra is: változni kell és változtatni kell - őszintén köszönöm neked, Bea!
A higgadt "lezárás" tisztasága megnyugtatott bár, de egyre több lett a "de"... A mai napon ismét beszéltünk emberként, őszintén... talán nem későn, hogy az elhangzott gondolatok szereplői ne legyenek a sötét jelen gúnyos groteszk arcai, hanem a pillantás (vagy akár egy véletlen viszontlátás) varázsa az elmúlt szépségeinek felidézése lehessen.
A tegnapi nap vízválasztó volt.A puritán őszinteség meggyőzhetetlen szavai önismeretre szólítottak és olyan dolgokra mutattak rá szókimondó és felháborító őszinteségükkel, ami egy magamfajta embernek egyszerre bántó, megalázó és felemelő. A feloldhatatlan ellentét és az agyamban szűnni nem akaró - mostanáig is felcsengő szavak a elmúlt viselkedésem becsmérelték - joggal, vagy épp méltánytalanul, de rámutattak valami fontosabbra is: változni kell és változtatni kell - őszintén köszönöm neked, Bea!
A higgadt "lezárás" tisztasága megnyugtatott bár, de egyre több lett a "de"... A mai napon ismét beszéltünk emberként, őszintén... talán nem későn, hogy az elhangzott gondolatok szereplői ne legyenek a sötét jelen gúnyos groteszk arcai, hanem a pillantás (vagy akár egy véletlen viszontlátás) varázsa az elmúlt szépségeinek felidézése lehessen.
Ehhez azonban tennem kell;
bocsánatot kell kérjek azokért a gondolataimért, amelyek az elmúlt kapcsolatom csak rossz színben tüntették fel...
mert ez egyszerűen nem igaz...
Haragos pillanatban az ember, akinek nem közömbös a másik - csak a haragos dolgokat hajlamos elővenni elméjéből, további haragot és lángot szítva, de most itt nyilvánosan is megkövetem előző gondolataim és a barátaim elé tárom, mit is jelentett számomra ez a kapcsolat.
Nem keresek okokat és nem fogom a dolgok rosszabbra fordulásáért magamat
vagy a kialakult szituációkat okolni , de - ahogyan mondtad is - a
mérleg így helyes... tudni kell mindenkinek arról, hogy mit éreztem
akkor Veled.
A megismerkedés pillanata nem volt a legideálisabb. A "megvető" pillantás azonnali vonzerővel bírt; "mit akar ez az ember Tőlem?", de erre hamar rájöttem... A "mókuskerék" miatt találkoztunk és - lám, milyen fintora a sorsnak - ez is szedett szét minket. Mit kerestem? Ami hiányzott az életemből... a tüzet, a vizet, a ködöt, a lehetetlent, az örököst, a zabolátlan és féktelen jövőt, de legfőképpen azt, amit a vérem diktált...
Emlékszem a hideg estékre; szótlan teázásokra, furcsa, nyers - néhol kemény - szavakra. Emlékszem egy fenyőfára... a színes gyertyára, aminek a lángja olyan kedvesen és sokszor lobogott, különféle színekbe borítva a falat... emlékszem tizennegyedikére és most már mindig fogok emlékezni a tizennegyedikére... és emlékszem az első üzenetedre is...
Sok
képem van rólad, rólatok a kutyusokkal együtt; nehéz eltenni az
archívumba anélkül, hogy egy pillantást ne vetnék rá. Érdekes és
tanulságos volt a kapcsolatunk. Nem volt viharoktól mentes, de nem
vagyunk hétköznapi emberek - legalábbis az "emocionális meteorológia"
tekintetében semmiképpen. Imádtam azokat a kreatív energiákat, amit egy
fejlődő kapcsolat kezdete ad, legyen az egy kezdés, de lehet az
újrakezdés is: versek, dalok. Hittem és hiszek ebben töretlenül: voltak
boldog és szép pillanatok.
Emlékszem, mit láttam a fényképezőgép keresőjében és mit láttam utána benned... máig nem tudom.... emlékszem, hogy megigazítottam a felsőd... Utána sokszor hívtalak... csak, hogy beszélgessünk. Megismerhettelek és voltak pillanatok, amelyekre boldogan emlékszem; voltak számomra ijesztő és elképesztő gondolataid és volt, hogy sodródtam veled (szó szerint)... mereven, néha - jó értelemben - fulladozva az újabb és újabb hullámzástól... ez voltál Te... Te magad. Emlékszem, néha az ajtón nem tudtam kimenni, mert nem engedtél...pedig mennem kellett.. sokszor este, sokszor a legjobb pillanatokban.
Szerettem, ahogyan főztél; különlegesen, gazdagon... nem hétköznapi módon. A vacsorák emléke még mindig itt van rajtam jópár kiló plusz formájában :) Gondoskodva vártál haza munka után, vacsorával, illatos fürdővízzel... beszélgetésekkel.
Emlékszem, hogy sokat beszélgettünk a kutyusokról. Meglepődtem, hogy bánsz az állataiddal, micsoda becsben tartod őket; és csak később derült ki számomra, micsoda elfekvő tudással és tapasztalattal rendelkezel ebben a témában. Emlékszem egy könyvre a Csodálatos Kutyadokitól... szerintem már vagy száz alkalommal kiolvastad.... szerettem, ahogyan bántál és bánsz az állatokkal, szerettem, hogy szenzitív vagy a bánásmódra, a helyes tartásra, a táplálkozásra és mozgáskultúrára; s szerettem, hogy tudtál ebben változtatni; korlátokat szabni és feladatokat adni a kutyusoknak. Emlékszem Prágára is... Mombi már Adba előtt "élet és halál között lebegett" és a szemei összeakadtak... pedig akkor még hátra volt vagy 500 km. :). Emlékszem, milyen keservesen sírtál, amikor kiderült, hogy mennyi kullancs volt Ronnie-ban... szerencsére nem lett baj...Örülök neki.
Emlékszem, Ronnie ivartalanítását magamban megsirattam, Momit pedig az életben nem láttam olyan erősnek, mint amikor felállt a műtétből. Hihetetlen volt mindkét kutyus. Sokszor "ostoroztam" szavakkal, de nem voltam rest utánanézni többször is sok helyen, hogy mit és hogyan lehet belőlük kihozni ezekből az örökmozgó "pörgő bolhazsákokból" - nem sértegetni akartalak; remélem érted... :)
Szerettem, ahogy öltözködtél, örültem, hogy hajlandó vagy a magassarkútól megválni a kedvemért, tetszett az összehangolt és átgondolt megjelenés... a prágai kalap jól állt a ruhával és a fülbevalóval... különleges volt, de az ajánlat, ha még emlékszel rá - fennáll.(csak viccelek).. :)
Szerettem, hogy nekem voltál Nő... gondoljon bárki, bármit is. Szerettem a nagy boglyos hajad, főleg szárítás után, csatok nélkül... mint egy fekete "bokor". Szerettem amikor más színű lett, tudom, Te nem kedvelted annyira, de ez nagyon felém terelt - nekem szólt!
Szerettem,. hogy szereted az egyensúlyt és az előrelátást pénzügyekben. Szerettem, ahogyan kezeled ezeket a dolgokat, precízen, tisztán és felelősséggel - ez ritka kincs, amit kevesek tudhatnak magukénak, de szerettem azt a "zabolátlan mainstream"-et, amit gondolkozásodban képviseltél sok más dologban. Szerettem a tetkókat és a piercingeket, amiket nekem szántál és ez már örök életre így is marad, remélem gyógyultan...
Utáltalak felébreszteni, mert tudtam: szeretsz aludni és magaménak tudhatom, hogy volt idő, amikor mellettem igazán aludtál, apró ébredések nélkül..
Örültem a pillanatnak, amikor megláttam szüleid és beszélgettem velük Csak annyit tudok mondani: szeresd és keresd Őket, mert felneveltek, szerettek és igénylik szavaid, gondolataid. Édesapád és anyukád egyszerű emberek a szó legnemesebb értelmében, s a legjobb életet kívánják neked... szeresd Őket!
Nem egy időben "éltünk", de ezt csak mi tudjuk. Mi tudjuk, hogy ebből melyikünk mennyit is tanult, hogy ezeket a hibákat ne kövessük el annál, akinek szívünket ismét próbáljuk átadni.... és, hogy ezek a hibák ne okozhassanak lassan, vagy épp egyáltalán nem gyógyuló sebeket, s őszintén kimondassák velünk a szemben állónak, hogy mit gondolunk, mik a terveink magunkkal, együtt, közösen.
Ez a visszaemlékezés azért született, hogy a telefonon elhangzottak, melyek oly kemények voltak, bántóan, sértőn, de a maguk puritán igazságában helytállóak, tompuljanak és vesszenek a feledésbe. Az az ember szeretnék lenni, akire tudsz visszatekinteni, hogy vele egyszer jó volt, érdekes és különleges volt. Az életed mindig is magad alakítottad, sok ember példát vehetne sok mindenben rólad, de változni és változtatni mindig érdemes; ehhez neked volt nagyobb erőd. Szemben állni az általad festett szörnyű valósággal - amivé lettem - életem egyik leg-megrázóbb, de egyben legnemesebb és legfelemelőbb élménye, amiért köszönettel tartozom.
Nem búcsúzom, hallunk még egymásról, látni fogjuk egymás éltének egy-egy pillanatát, látni fogjuk mivé lettünk... Köszönöm a perceket, az órákat és a pillanatokat... Gyurkesz
Örültem a pillanatnak, amikor megláttam szüleid és beszélgettem velük Csak annyit tudok mondani: szeresd és keresd Őket, mert felneveltek, szerettek és igénylik szavaid, gondolataid. Édesapád és anyukád egyszerű emberek a szó legnemesebb értelmében, s a legjobb életet kívánják neked... szeresd Őket!
Nem egy időben "éltünk", de ezt csak mi tudjuk. Mi tudjuk, hogy ebből melyikünk mennyit is tanult, hogy ezeket a hibákat ne kövessük el annál, akinek szívünket ismét próbáljuk átadni.... és, hogy ezek a hibák ne okozhassanak lassan, vagy épp egyáltalán nem gyógyuló sebeket, s őszintén kimondassák velünk a szemben állónak, hogy mit gondolunk, mik a terveink magunkkal, együtt, közösen.
Ez a visszaemlékezés azért született, hogy a telefonon elhangzottak, melyek oly kemények voltak, bántóan, sértőn, de a maguk puritán igazságában helytállóak, tompuljanak és vesszenek a feledésbe. Az az ember szeretnék lenni, akire tudsz visszatekinteni, hogy vele egyszer jó volt, érdekes és különleges volt. Az életed mindig is magad alakítottad, sok ember példát vehetne sok mindenben rólad, de változni és változtatni mindig érdemes; ehhez neked volt nagyobb erőd. Szemben állni az általad festett szörnyű valósággal - amivé lettem - életem egyik leg-megrázóbb, de egyben legnemesebb és legfelemelőbb élménye, amiért köszönettel tartozom.
Nem búcsúzom, hallunk még egymásról, látni fogjuk egymás éltének egy-egy pillanatát, látni fogjuk mivé lettünk... Köszönöm a perceket, az órákat és a pillanatokat... Gyurkesz
