Egyedül [OFF] - a gondolataimmal - 1. rész.

Soha nem voltam egyedül... legalábbis ezt éreztem egész életemben. Körbe vettek a barátnők, barátok, ismerősök, engem, vagy éppen mást szerető emberek. Nem egyszerűen körbevettek, hanem kommunikáltak. Pillantásuk árulkodott érzéseikről, mit is gondoltak rólam, arcomról, mosolyomról, lebiggyesztett számról, vagy épp egy "face2face" tekintet kihívó erőszakosságát próbálták leplezni azzal, hogy hirtelen elveszik tekintetüket szemközt haladva, szemeikkel fegyelmezett, céltudatos  motorikus bátortalansággal elsőnek a kreatív agyközpont felé, majd a célzott semmi felé tekintenek, mintha keresnének valamit zsebeikben, vagy épp gondolkodnának a következő "lépésen" - szeretem nézni a viselkedésüket, kommunikálnak.A pillantásnak ereje van, de ez az erő most nincs velem, csak a csend játszik érzékeimmel. Kattogás, gázbefúvás, lobbanás, vízcsobogás, a zuhanó zuhanyrózsa zaja, ahogy a kádnak csapódik, reklámok hangfoszlányai, de semmi értelmezhető, egybefüggő. Talán még a tökéletes csend sem létezik, ahol elmélyülhet az embert, ha gondolataiba temetkezve szeretné mérlegelni a jövőjét, tervezgetni gondolataiban, rendet rakni a fejben, vagy épp ebben a tökéletes csendben rápillantani arra, akit szeretünk, vagy szeretni akarunk... sem csend, sem a magány, mégis... a csend és a magány üressége csak most telepszik rám... most, hogy átgondolhatom tetteimet, megláthatom önnön magam... talán.
A tükröt - bár 40 év magasságában is bele tudok nézni - nem szeretem. Nem szeretem elemezgetni, hogy mi van a tekintetem mögött; milyen reflexiók játszanak, vagy épp mennyi ősz hajszálat köszönhetek döntéseimnek... bár ez utóbbira pontosan tudom a választ... szerencsés alkat vagyok, mert nehezen őszülök. Önnön pillantásom azonban nem beszédes, a viselkedésem pedig magam előtt már tudom szabályozni, most nem árulkodik semmiről, csak az üres csend sípjai játszák belső fülemben őrült taktusaikat, egyre pörgetve beteges fantáziám... megerősödve a tudatban: magamra maradtam és még a csendre sem számíthatok valójában. Jelenleg az 1408-as szoba foglya vagyok.... de még gondolkodom.... tudok gondolkodni, mert ez most szükséges... a valóság itt én magam vagyok...ez most maga az eredet és a végzet...

Ébredés, rutin, kávé blabla.... ráz a hideg, a gondolataim vasárnap körül járnak. Találkozóm lesz a következő életemmel. Még csak fél lábbal vagyok kint a jeges vízből, de nem panaszkodom, optimista ember lévén a másik lábammal még a meleg szarban tapicskolok, így statisztikailag jól érzem magam :)
Az ember a humorát veszítse el utoljára... vallom.

Nagyon sokat szeretnék átadni, de nem csak a napi történéseket, hanem olyan személyes emlékekek is, tapasztalásokat, beszélgetéseket, amelyek egyensúlyban tartottak az elmúlt egy évben. Elszámolással tartozom továbbra is hozzám közel álló emberek felé, de ez nem egy rövid bejegyzés lesz, hanem egy folyamat. Hiánygazdaság van... mindennek tudjuk az árát, de az értékét nem és csak akkor tudunk objektívan a történésekre, vagy akár az érzések hiányára valódi értékként tekinteni, ha már nincsennek. Akkor aztán minden felértékelődik és nem az ár a fontos, hanem az, hogy mit vesztünk a hiányával, akkor nagyon tudjuk sajnálni magunkat és ezt csak magara értem.

Közel álltam (állok?) a depresszíóhoz, habár kifelé a máz csillogó és nagyon ragad. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint egy óriás fehér papírt, közepén egy apró betűkkel írott számmal. Most jelentéktelennek érzem ezt a számot, szívem szerint kitörölném, ha egy színes tollvonás kerülne erre a lapra, de hiszem, hogy ez a lap be fog telni, színekel, rajzokkal élményekkel és tudom azt is, hogy színesebb lesz, mint amit valaha kaptam bárkitől...  Nem szeretném, ha ennek a lapnak a nyomai játszanák a főszerepet, de szeretném, ha a bevésett vonalak, nem múlnának.... kicsit túlpörgettem ezt a gondolatmenetet, de a lényeg: egyedül érzem magam... ennyi.

Nem fordulok magamba, mert akkor vége, de kell a nyugodt gondolatmenet, hogy felmérhessem, ki is volt az érték az életemben, számot vethessek magammal és, hogy ne legyek alja, számító... és pláne ne legyek függő... tudnom kell egyedül feküdni és egyedül ébredni. Phuuu...nagyon szőrös vagyok...

A 2013-as esztendő a melléfogalmazások éve volt. Nem tudtam egyenesen beszélni senkivel, pedig a körmömre ég lassan a feladat és volna akit el kellene zavarnom a halál redvás, pudvás faszára... nem teszem, mert gyáva előrelátó vagyok... és prózaibb okok húzódnak meg a háttérben, mint az egyszeri, önelégült mosollyal való búcsú a megélhetéstől. Szeretem, amit csinálok. Most biztosan szarul teszem a dolgom, mert vergődöm, de amit csinálok azt tudással, szívvel és szorgalommal teszem... nem hibátlanul, de tanulva mindenből... és lehetőleg előre tanulva. Bár csak a magánélet is ilyen egyszerű volna.... benyomsz egy gombot és megáll minden (és ott folytathatod, ahol abbahagytad)...

Ezért szeretem a gépeket. Nem értek hozzájuk, csak tanulom, de értek  a nyelvükön, de a fókusz nincs jó helyen. Sőt, kifejezetten rossz helyen van... ennek már jó sok ideje.

A gép egy jó szolga... csendes, türelmes, nem felel a tetteiért... ellentétben velem.

A gép nem szól vissza, nem partner, nem társ, de ez eddig sem okozott fejtörést. Mi a faszért foglalkozom velük ennyit? Szeretem a munkám. Szeretem, amiből élek és ez boldogságot okoz és úgy látszik - visszatekintve az elmúltakra - ebben keresem a boldogságot, ehhez menekültem, ezzel takaróztam, ebben és ezekkel éltem... de ennek véget kell vetni és pontot is teszek rá, ígérem! Nem csak szóban, sűrítve a tetteket... (nem akarok visszaesni az eredeti mederbe, de kb. 100 alkalmon vagyok túl, sikertelenül, de egyáltalán nem megtörve.)

A tegnapi napon "felértem a dombra", s most itt állok, magamban, de még ezt a kilátást nem tudom igazán élvezni, mert az énem kettőssége megakadályoz benne. Kettős életem volt - na nem a szónak abban a rossz értelmében, ahol az ember kilépve a munkahelyéről egyik nőtől a másikig futkározik... ez így nem igaz és sokkal bonyolultabb.

Az ész, a szív és az ösztöneim triumvirátusainak játékszere lettem, de joggal pályázhatok a kedvenc együttesem által alapított címre (ha nem tudod mia az, akkor katt a videjóra...). Nem voltak döntések, csak elhatározások, elhatárolódások, nem voltak események, csak történések, amelyekhez a szívem társított emocionális tartalmat, nem voltam a jelenben, csak sodródtam. Olyan élmény lehet ez, amikor fulladozás nélkül hömpölyöghetsz egy gyors sodrású folyó fehér habjai között, kapaszkodva másik két, ártatlan emberbe, akikről pontosan tudod... ahhoz, hogy levegőhöz juss, le kell nyomnod mindkettőt... sajnos megtettem...
Kettős életet élek most is, hogy egyedül maradtam. A közösség jól ismer, nevetek, mosolygok, jól érzem magam, belül nincsennek tervek, csak emlékek, amiből építkezni szeretnék. Újraépíteni mindazt, amit elvesztettem, tudatosan már, konzekvensen, átgondolva, hogy merre fut a fehér hab és ha kell, akkor bizony bebukni alá, nyelni jó sok vizet és szemetet a társammal együtt...

"The trip is not a journey."

Loius Vuitton 

Egy utazás nem maga az út... a döntés maga az utazás. Döntés a változásra, döntés a visszaemlékezésre, döntés a másik mellett a másikkal szemben. Ennek alapján nem utaztam, csak jártam az utat, poroszkáltam, mert döntést nem hoztam.

"... az lenne mindenkinek a legjobb,

ha elmennél innen a picsába..."

Nem fog másképpen történni, csak más sorrendben. Nagy igazság van ezekben a szavakban. Az élet nagy igazsága, amit - ha akkor haraggal is mondtak ki, talán mára csillapodott a düh, felváltotta helyét a lassú, de jó értelemben vett depresszív belenyugvás, elmúlás, haldoklás. Helyén kell a dolgokat kezelni és a tartozásokat finoman és ésszel leróni az "élők" felé... ez fog majd hamarosan megtörténni, de addig is... olvassatok... és is nézlek és várlak benneteket... így soha nem leszek egyedül...

Ja... és nagyon szeretlek benneteket, barátaim!