Popper Péter
A hétvége szédületes volt... szó szerint. Szétesve próbáltam dolgozni, csavarogtam céltalanul, fényképezgettem, de valahogy nem láttam egyenesben a világot. Egy dolog tartott egyensúlyban: a sport. Annak az eredményhajhász életmódomnak a következménye. Sok munka és sok befektetett energia kell, hogy előkerüljön, mert az idegrendszerem felmondta a szolgálatot és elég erős képzeteim vannak, mind nappal, mind éjjel.... egyre gyakrabban.
Sok barátom ismét előkerült. Már szinte meg sem lepődtem, hogy az ő idegrendszerület is megtépázta ez a csodaszép 2013. esztendő. Szó szerint a sírás határán beszéltem velük, minden szavukban hallatszott kiáltásuk és szánalmuk e világgal szemben... mi a f@sz történt? A szombat este volt a mélypont... megálltam a négysávos közepén és sírtam... nem akartam tovább menni, elég volt, akkor és ott elég volt... elég volt ebből! Örökre és végérvényesen elég volt!
Nem az élettől ment el a kedvem, hanem ennek az egésznek a folytatásától és attól a tudattól, hogy milyen kurva nehéz talpra állni. Szembesülni azzal, hogy az eddigi erőfeszítéseid a jobbra semmivé lettek, nemhogy nem számítanak, de soha nem is számítottak, súlytalan, esély nélküli szavak voltak csupán, akarat és cél nélküli üres frázisok, melyeken, akik olyanok, mint én, nem tudnak és nem is akarnak keresztül lépni néhány nap alatt. Fojtogat a kérdés... az éhség, mardos, hogy nem tudok még mindig adni...
Látni az elmúlást, látni, hogy a melletted álló feladja a küzdelmet, hogy mosolyogni lásson, érezni, ahogyan torzul minden jobbító mozdulat és sekélységbe torkollik minden szerető szó... egy átok, amiből ki kell minél előbb mászni, amiből ki kell tudni ásni magad. Élve temettek el, ezt érzed és nem a szén-dioxid kegyes halála lesz a jussod, hanem finoman, érzékletesen agyonnyom a tudat... lassan... csak nagyon lassan fogsz megszabadulni... de még akkor sem igazán. Veled marad a csönd zaja, a benned zakatoló képesség a változásra, ami húzza vissza tested az élőkhöz, de a lelked már zabálja a sok élősködő. Nincs boldogság... hiába tudod, a szánalmas múlt árnyai csak a rothadást tudják magukkal vinni belőled, kiszakítják, marcangolják és ha a fájdalom enyhül,úgy jó érzékkel nyúlnak lelked azon pontjához, hogy az előző kínok sokszorosát tudd átélni.... ők a múltam árnyai, akiknek nem tudsz nemmel felelni, pedig valaha tudtál. Nem tudsz elrejtőzni előlük, pedig valaha játszi könnyedséggel megtetted...
Mi a megoldás? Nem tudom. Holnap megyek egy un. objektív hallgatóhoz, akire ráönthetem a gondolataim. Remélem nem vagyok a válaszokkal tisztában...
"...Ön talán túlzottan sokat dolgozik, változtasson ezen..."
Ez ismerős válasz lenne... és már sokat hallottam az idén. Vissza kellene fogni? Igen... vagy esetleg gondolkozni azon, hogy mi is a cél. Nem a pénz, nem a hatalom, hanem a megbecsültség érzése, otthon, a munkahelyen a szabadidődben, ha létezik egyáltalán ilyesmi. Mára eljutottam odáig, hogy minden álmomban meghalok, minden álmom azzal zárul, hogy átadom magam egy olyan fájdalommentes élménynek, ahol maga a gonosz teszi fel a koronát minden képzelgésemre. Nem bántok, nem vagyok erőszakos, hanem viszi a lelkem, nap, mint nap... széttépi minden tervem, szétszedi minden jobbító szándékom, gondolataim azzal, hogy egyáltalán létezik. Hinni akarom, hogy létezik egy másik olyan is, egy jó, ami megszabadít ettől az érzéstől, de azt is tudom, hogy ez nem a sokak által hitt Isten... ez az én hitem... magamban, másokban... a változásban...
