Igen... barátaim... elmentem egy pszichiáterhez. A manapság oly trendin alkalmazott, a vállunkról a felelősség súlyát másokra átterheli akaró "bizniszmenek" világából jól ismert embernél (hölgynél) voltam. Szép iroda és kellemes zene fogadott; ennek ellenére kettős érzésekkel léptem be az irodába. Már az adataim felvételekor próbálták élét venni annak, hogy valójában miért is vagyok ott, mit is szeretnék megoldni... minden mozdulatukkal azt sugallták, hogy amiért ott vagyok, annak a megoldása borítékolható. Hogy ez mennyire van így, azt majd eldönti az olvasó, aki követni fogja továbbra is írásaimat. Szándékoltan nem mondok és nem írok visszaemlékezést, mert nem egy "in memoriam" típusú irománnyal fogtok szembesülni, hanem egy olyan útkereséssel, ami egyrészt segít megértetni egy fontos kérdést az elmúlt évemből és a jelenemből:
Mi az ami nem működik?
.... és nem működhet így, ahogyan most van?
Lezárhatom végre a kérdést, hogy miért nem működött. Választ kapok arra, hogy a Beával való kapcsolatomban mi vonzott, mi az amit hibáztam és mi volt az alapvetés. Kettőnk kapcsolatában mi volt a ható tényező, mi az ami soha nem működhetett volna és
... mi az a hiányzó tényező, amin dolgoznom kell,
hogy a "polaritás nélküli" életet magaménak
és egy részét magam mögött tudhassam...
Kettős "személyiség" vagyok, de egy testben. Na nem egy rossz értelemben vett Káin, csak egy szerényebb kivitelben. Imádom a konvenciókat és ebben az énemben megvetem az olyan embereket, akik nem törekednek a szellemi és fizikai létnek egy magasabb - e nézetem szerint - áldottabb szintjére. [Haver, ha magadra ismertél, az bizony szívás... ne vedd zokon... most jön a java... én sem vagyok jobb nálad!]
A másik énem imádja a polgárpukkasztást, élvezi a léha, a normalitás határain kívül eső történéseket, szeret sodródni, vagány, tetovált, piercinges és nagypofájú...
 |
| Mindkettő én vagyok. |
[ csak a rend kedvéért: mindenkiben benne van legalább két ilyen "állatfaj"...
csak van aki nem vesz tudomást erről, éli tehetetlenül sodródó
kispolgári, terelhető "hétfőkeddszerdacsütörtökhattólkettőig-péntekestebuli-szombatneszóljhozzám-vasárnap-husileves-rántotthusi" életét
és elmegy mellette... vagy épp fordítva... az élet megy el mellette, önmagunkba tekintés nélkül, sorsunk és utunk keresése nélkül... Tisztelt Y-generáció, pluszmínusz tíz... lehet dönteni!]
Az a baj, hogy megint szélsőséges voltam vagyok, pedig nem úgy gondoltam. Nem lehet és nem is szabad megítélni és pláne pálcát törni azok felett, akiknek ez az életcél és az életút nem jelent mást, mint a konvencionális énem által moslékos pocsolyának tartott, felelőtlen, felhőtlen életben való fetrengést... már ne vegyétek zokon. Én igyekszem úgy fogalmazni, hogy az egyik énem végre kibéküljön a másikkal, de most még nehezemre esik. A beszélgetés kitűnően rámutatott arra, hogy a két énem nem fér meg egymás mellett, mert nem akar megférni. Mindkét énem a jót keresi abban, amit tőlem, vagy a külvilágtól kap... a jót, a neki valót. Tisztává vállt, hogy miért ilyen a kapcsolatom Bernivel és mi az amit kaptam Beától, és mi az, amit valójában a mai napig keresek:
Ez a két világ a tűz és a víz... a föld és a levegő...
az őselemek ellentéteinek örök egyenlőtlen,
mégis kiegyensúlyozott harca.
Ismerős nem? Ez a bal karom tetoválása.
De mi van a jobb karommal...?
Ahogyan szemben ülsz a hölggyel, kérdésről kérdésre haladsz, és a megoldások szinte tálcán kínálják magukat, de rá kell jönnöd... sokkal mélyebb gyökerei vannak, mintsem azt hinnéd. Nem lehetsz saját magaddal szemben felszínes. Egy balett, egy színházi dráma szereplői általában profik, de a közönség látszólagos, vagy valódi műértése kell ahhoz, hogy a darab sikeres legyen. A taps előtt összegzed a történéseket, átgondolod, felemeled magadban, lezárod és jön egyfajta katartikus élmény, ami nem a megszabadulást adja, hanem az átérzést... a megértést, letisztítja a feszülő ellentéteket, feloldja azokat az ellenpontokat, melyek a cselekmény soraiban el vannak rejtve, vagy akár a történések a szemedbe fröcskölik azokat.
Ezt nem zártam le magamban. Az elutasító, renegát, lázadó énem még mindig várja az impulzusokat, de ezt nem kapja meg [most]. Mindhiába próbálja saját eszközévé tenni a régi, biztonságos kapcsolatot; ennek értékrendje soha nem lesz összeegyeztethető a nem hétköznapi élethelyzetben megélt eseményekkel, legyenek azok sírás, szavak, gesztusok, maradásra bíró különleges mozdulatok, elalvás előtti érintések, mosolyok, szájbiggyesztések, vállrángatások, séták kézenfogva vagy épp egymás előtt-után...
bármi, ami kiszolgálja az anti-konvencionális énem,
a jobb karomon megfogalmazottakat.....
Az elmúlt évem nem a hétköznapi élethelyzetekről szólt; egyetlen pillanata sem, ha belegondolok.[már megint elrugaszkodtam.... türelemmel kell fogalmaznom, mert az idegrendszeremmel játszom]
Hogy ez jó volt vagy rossz? Természetesen jó [érzés] volt, mert alig bírok megszabadulni tőle... szinte függőségig viszi az agyam a hiányát.... de a másik énem csak látszólag volt "éhes" és ez is a valósághoz tartozik, de erről majd később.
A dualitás úgy látszik ennek az évnek a sajátja...[de azért ebben nem kellene megnyugodnom, mert egyszer csak felülkerekedik valamelyik dinnye énem, aztán úgy rúgja seggbe a másikat, hogy elszáll]. Csak egy kis érdekesség... ez a szám is erről szól - hűen reprezentálja az érzéseim és a bennem kavargó vihart.
De, mint ahogyan írtam is, nem állok meg, mert ezen dolgoznom kell. El kell tudnom fogadni a "lakossági igényszintet", ugyanúgy, ahogyan be tudok fogadni egy Van Gogh kiállítást modern, 3D feldolgozásban. Az igények szintje relatív. Nem mindenkit boldogít, ha egy ilyen élménynek részese lehet, lehet, hogy valakit az tesz boldoggá, ha a vízpartra kimehet és süttetheti magát a napon, látja az embereket és a vizet, vagy épp nem kell semmi olyat csináljon, ami a nehéz munkájára, életvitelére vagy az életéhez kapcsolódó bármely rossz pillanatára emlékezteti - el kell fogadni: őt és ezeket az embereket ez teszi boldoggá!
Nem lehet többet alantas élménynek beállítanom egy kellemes, napsütéses hétvégét a Balaton partján, fürdőruhában, gyönyörű barna színben pompázva, mert van akinek ez az igénye - minden relatív. Jó példázatot kaptam erre, amit alkalmaznom kell a való életben. Közelítenem kell a bal és a jobb karom fennen "értékrendjét" - szelídíteni kell az ambivalens érzelmi viharokat. Nem lesz egyszerű. Rá kell ébrednem, hogy nem mindenkit az tesz boldoggá, ami engem igen...
Vannak axiómák és törvényszerűségek az életben, például a Heisenberg-féle határozatlansági reláció, ami arról tanúskodik - legalábbis számomra - , hogy minél pontosabban ismersz egy tényezőt a kapcsolatodban, annál nagyobb ismeretlenség felé mutat az utad a jövőt tekintve... no comment. A szélsőséges dualitásban, amiben jelenleg is létezem - ahol az énjeim számolatlanul kérik a bejövő jeleket, próbálván pótolni a konvencionális kimaradtakat, legyen az sport, szex, érintés, ölelés, csók, szeretet... egyoldalú, mert hiányzik részemről a pozitív énem visszajelzése és a negatív valóm által elvárt "mocskosság" tisztasága.
A kritikus, végletekig feszült hátra-térdre-hasra kényszerített,
kiszolgáltatott szituációk megoldásából származtatott
elemi, puritán én-védő szókimondás.
Nem működök rendesen... ez bebizonyosodott, de más okok is vannak a háttérben, trendin megfogalmazott okok: életközép krízis... meg kell fogalmaznom, honnan jövök, mi a célom és hová tartok. Valaki azt mondta, hogy ne gondolkozzak sokat, mert nincs értelme. A fentiek fényében azt mondanám: tedd ami jól esik, ha nem érzed szükségét a gondolkodásnak, hát ne tedd! Megteszem más(ok) helyett is, magamba nézek, mert szükségét érzem a tudásnak... nem szeretnék élőhalott lenni.
"...már tudom, hogy hová estem, de hogy
hol csúsztam meg, azt kell valójában kideríteni."
