Az emocionális sinus (érzelmi görbe) legalján indult a nap, szürke, vagy épp láthatatlan körvonalakkal, de még ezek a pontok sem mutattak irányt, bármennyire is igyekeztem összekötni gondolati síkon. Történt valami a mai nappal... felbukkantatok, megmutattátok, hogy egy kis figyelem mekkora energiákat képes megmozgatni, micsoda erőt ad egy ilyen ködös jelenben, s nemcsak, hogy összekötötte ennek a fos reggelnek az elképzelt kifestőjét, de ki is egészítette és olyan színekkel gazdagította, amit csak a képzeletem és a fantáziám legmélyebb zugaiból vagyok képes előszedni egy-egy elszállt-kreatív pillanatomban.
A köszönöm szó nem fejezi elég mélyen, azt amit gondolok, így nem ezt az utat választom a hálám kimutatásához - figyelni fogok minden barátomra, kivétel nélkül, ha csak 1 percet is tudok rájuk áldozni, megérdemlik. Az életem részei, a gondolkozásom, a viselkedésem, így az attitűdöm meghatározói. Ezen keresztül leszek megítélve halkan, gyakran szavak nélkül, de biztosan így lesz, ha nem most, hát máskor.... egyszer biztosan.
A gráfelmélet csúcsprogramja(FB) csupán eszköz, de mint kiderül: remek eszköz, hálás vagyok, hogy használhatom. [Na... ezt a mondatot sem így akartam kiadni magamból, elég hivatalosra sikeredett, mert nem vagyok egy nagy FB-fan... sőt... időrabló és ellenszenves "szórakoztató plattformnak" tartom, a kommunikációs eszközök beszűkült kelléktáraként aposztrofálom... de mégis]
Nem gondolom, hogy eljött az idő arra, hogy önigazoló, önbeteljesítő frázisokba bocsátkozzam, vagy közhelyekkel dobálózzak, de a gazdagságom egyértelműen a barátaim, s az ő szavaik, amelyeket hozzám intéztek, legyen az egy mondat, egy kérdés, egy szó, vagy akár csak egy smiley. Tudom már, hogy az elmúlt időszak szívmelléki feszítő érzése eljutott hozzájuk és legyen ennek a "restartnak" bármilyen ára, megérte.
Miért gondoltam, hogy a barátaim elveszése bármihez vagy bárkihez is közelebb visz. Ez nem gyerekjáték, ez az én devianciám, elkorcsosult elképzelésem... lila, összeférhetetlen és jövő nélküli - de változunk és nem kevés távolságra kerültem a normalitástól és itt nem az általánosan elfogadottakról beszélek, hanem a inkább egyfajta individuális, szubjektív racionalitásról.
A kútból felfelé mászó ember káváról kávára tapasztalja meg, hogy hol vannak a kapaszkodók. Adrelalaninnal telt pillanatok, melyek visszaeséssel "kecsegtetnek"a puha belsőre, ahol nem szerzek foltokat csak belső vérzést... Inkább foggal, körömmel felfelé... szívben, agyban, akaratban, elszántságban... légy büszke arra, amit az életben elértél - ez a hitem nem változik és nem fog soha megváltozni.
Mindenféle magyarázkodás nélkül: nem az anyagi javakra gondolok, hanem a barátokra, ismerősökre, akik - ha kopogtatsz - széles mosollyal fogadják közeledésed bárhol, bármikor. Az általad felnevelt - immáron felnőtt - "gyerekeidre", a kapcsolataidra, melyek egykor a szerelem hőmérsékletén izzottak... s mára egy igaz baráti ölelés, vagy csak egy pillatanra magához szorítása a másiknak (fizikailag vagy virtuálisan) visszahoz egy hónapokig, évekig ki nem mondott gondolatot: hiányoztál!
Nem szeretem az egyedüllétet, de a valódi felismeréseket ezek a pillanataim adják. Rájöttem, hogy valójában nem voltam boldogtalan, talán néhány pillanat kivételével...
"Anyuci nincs többé..." - 2005, apa telefonja egy csütörtöki napon.... Azt volt életem legboldogtalanabb pillanata... egyedül éreztem magam, de akkor megszólalt bennem Anya...
"Mit szerettél volna? Szenvedni látni? Látni, ahogyan elvesztem minden öntudatom, önmagam és szeretteim ellen fordulok? ...megéltük együtt az utolsó felhőtlen napot. Ha behunyod a szemed, akkor mindig az lásd, ahogyan mosolygok...".
Előző hét vasárnapján voltunk ott. Mosolygott, örült, semmi nem látszott halálos betegségéből. Soha többet nem maradtam egyedül. Nem Jóanyám van mellettem, hanem azok, akik ezt kimondatták vele és kimondatják velem is: vágytam másra, más helyre, más gondolatokra, más élményekre, de soha nem voltam boldogtalan - ezt én senki mellett nem értem meg.
A boldogságot hajlamosak vagyunk relatívnak tekinteni, mert "túl nagy hullámokon hánykolódunk". Rá kell jönnöm, hogy a boldogságnak nincs mércéje, mert nem tudom pontosan mi az okozója, de egy biztos: általában ott áll melletted és "rugdossa" sorsod, terelget, döntéseket hoz helyetted sokszor önnön lealacsonyításával, sokszor saját megelégedettségére önfeláldozóan, vagy akár önző módon is.
"...Hiába minden... akkor sem ismerném fel a boldogtalanságot,
ha az is ott állna mellettem és seggbe rúgna..."
A boldogság számomra nem emlékek összessége és nem az elmúlt sommája, melyekre pusztán jó szívvel és mosollyal emlékszünk vissza. Egy ki nem mondott szó, egy pillantás, ami átüt téren és időn, elmúlatlan értékekkel és örök érvénnyel bír, a pillanathoz tartozik, melyeket megéltem vagy épp megéltünk egyedül, vagy közösen...
...szeretve élni, szeretni a másikat a magunk módján,
szeretni és szerethetni szüleinket, eleinket...
Ezeket meg kell élni, s nem alhatsz el haraggal,
mert létezik egy kegyvesztett másnap, de ma még ma van
és történjék bármi, a sors nem lesz irányodba jótékony...
Eredendően vagyunk rosszak, a vérünkben van magunk, énképünk, értékeink és főleg mások pusztítása, ezen csak az ember tud felülkerekedni, az ember aki a boldogságra törekszik...
Egy nagyon jó barátom azt mondta:"... két dolog örök a világon: a dohányzás és az emelt díjas sms..."
Miért nincs jelen egyik sem az életemben?
... levetkőzhető addikció és önámítás ...
