Fekete és fehér

Semmitmondó a cím, nemdebár, de az eddigi életem legfontosabb színei voltak. Filozofikus módon is közelíthetünk és meg is teszem, mert ebben a bejegyzésben nyer összehasonlítást múltam két árnyalata - polaritása, ha úgy tetszik - végleg. Nem fogom eldönteni, hogy mi számomra szebb. Nem tudom és nem is akarom eldönteni, mert ezek a színek az életem részét jelentették [és szerencsére jelentik most is]... nem csak az elmúlt évben, de talán régebbre nyúlik vissza ez.

A tegnapi nap sokat mondott számomra; az elmúlt időszak legteljesebb napja volt, ha fogalmazhatok eképpen. Olyan szavakkal és mélyről tudtam elmondani érzéseimet, kitárni és kitárulkozni, amire csak két állapotában képes az ember [elvakult szerelmében, vagy tudatos, hátsó szándék és alantas cél nélküli őszinteségében]. Nem érdemes mérlegre tenni az érzéseinket... [akkor is 6 kiló mínusszal zártam az elmúlt 3 hetet...]

Mit jelent a fehér szín? Sorolhatnám naphosszat a közhelyeket, nem okoznék csalódást, de ez nem én lennék... jelenlegi énem megtagadnám, így láttatni fogom, hogy mit jelent a tisztaság színe, a színek hiánya, az üresség, a hófehér szabad tér, a végtelen, de nyugodt és fáradhatatlan "majdnem" unalom érzése... mi hát a fehér...

A fehér szín az életemben...a tisztaság, a szerelem, a család érzése, nyugodt, de mégis fáradhatatlan, könnyed és szeretetteljes érintésével, ölelésével a család melegsége árad minden pillanatban. Karjai között, ölelésében felmelegedett és feltöltődött az ember; intellektüellje, tájékozottsága, jártassága a művészetekben, a filmekben és természettudományok területein kiemeli  a szürke eminenciások [lakosság] soraiból; bármikor, bármiről lehetett és lehet beszélgetni. Társasági szín...; olyan akit a filmekből jó ismert jelenetben bemutatsz a leg-patinánsabb kultúr- és/vagy tudományos társaságnak; megjelenésével, mosolyával, stílusával elnyeri a körben állók tetszését, finom, célzatos humorával oda-odacsíp a rangos fórum tagjainak... beszélget, kommunikál... bárkivel, bármikor.... értékes...érezzük, tudjuk, halljuk... és nagyon szeretjük.

Miért nem vagyok elég neked? 

Ez nem annak a kérdése, hogy számomra mi az elegendő...

A fehér csak egy oldala az életemnek, ahogyan a színi maszk is mosolyt és bánatot mutat, a fehér sem létezik a fekete nélkül. Gondolhatná a kedves olvasó, hogy a fekete akkor minden egyszerű... tegyük ellentétes módba az előzőleg elmondottakat... na nem... erről szó sem lehet...

A fekete nem a fehér ellentéte, soha nem is volt az, és soha nem is lesz. A fekete egy olyan keverék, ami a színek kavalkádjának mértéktelen, eltúlzott gradiensét jelentette az életem színpalettáján. A határok, a korlátozottság nélkülözésének, a konvenciók eltakarításának mértéktelenségét... ami nem a szabadságot jelentette számomra, hanem egyfajta kiszabadulást a mértékletesség, a kimértség és a figyelmes [és néha mégis fojtogató] szelíd világból, kitörést a hétköznapok, jól körvonalazott, időben és térben determinált - csalogató - jelenétől. Színek, melyek, ha összeállnak, akkor nem csak foltot hagynak, de színeznek is, a legmélyebb vérvörösre, méregzöldre, vagy akár olyan kékre, amit csak akkor érzékel az ember, ha már a szemében a könny nem engedi látni a színeket, csak az árnyalatokat és a fehér sem marad hó színében, hanem összemosódik a feketével, szürkét, vagy épp olyan árnyalatot képzelve, amit csak az agyam és az érzelmeim együtt tudnak kikeverni...

Fekete és fehér csak együtt létezhetnek. Soha nem lesz szürke
a kettő keverékéből és ebben mindkét színnek óriási szerepe van,

finomítják, mossák, torzítják és egymásba kapaszkodva,
össze nem keveredve adják vissza lassan a végleges képzetet ...

 Ki mondta, hogy nem lehet a két színt együtt szeretni?

Hazudott. A két szín a két végletem B.és B. pontok között, végtelen az út, de közötte kell megtalálnom önmagam. Pont. Nem lesz egyszerű. Ez is pont.

Mi számomra a fekete és a fehér keveréke? Egyszerű a válasz... maga a teljes értékű élet, benne a hétköznapok pezsgő, forgó politikai, társadalmi, kulturális, örök-kielégítetlen, néha már "telhetetlen" szexuális és vele minden "ésszel-deviáns" ambícióim kiteljesedése. [hiába próbálom magam védeni... kettyent vagyok, ez már biztos].

Nem sikerül fehérből feketét csinálnom, mint ahogyan a fekete sem lett volna fehér soha... Két szín, két világ, két véglet, két végletes érzés, két végletes gondolaiság, két szimbólum... valós jelenükben, általam, szavaim által emelve, s remélem nem bántva. Önkéntelen végletes szereplők egy olyan színjátékban, amit talán soha nem szerettek volna így előadni; túl sok az improvizatív elem, túl sok a fény, ami nem enged igazán sem fehérre sem a feketésre láttatni, csak marad az agyam által képzetes szürke, ami soha nem volt valós és soha nem is lesz az...

Más élményem is volt: álmaimban láttam egy elmosódott alakot és szempárt az ablak sarkában, a fényt hátulról kapta, így szürkének tűnt a sziluettje. Mosolygott, boldog volt... úgy láttam. Nem sokat voltam ott, halk néma csend honolt, de a pillanat varázsa mindent megért, mert azt az embert véltem felfedezni benne, aki megláttatta velem hogy nem minden a pénz, nem minden a hatalom, nem minden az út, melyet ha csak magadnak szabsz ki, ha egyedül kell járnod, magányos maradsz. Búcsúzóul mintha intett volna, de nem búcsúzott valójában... rátette a kezét az üvegre és elsimogatta a meleg szoba "könnyeit", amitől arca színre váltott és a mosoly vonásai elkerülhetetlenül csapódtak arcomba... boldog volt az arca.

Írtam egy verset is, mert ezt a csodát - félek - nem tudom megismételni;

Sok bűn, mi lelkem bánatát nyomja, sok szó, mit átadnék feléd,

szép a hang mellyel hívsz és taszítasz egyben, érzem közeled, s látom vágyad egyben a távra;

Hiányod egyben lelkem és énem hiánya, mi a csendbe kiált élesen, zúgón, mint forrásból törő víz, mi férfivá lészen zuhogó patakként tépi bánatom szikláit szerte, széthordva minden apró morzsát a testben, mit esti pillantásod adott  a másodpercben.

Simogató érintésed jéghideg üvegen át üvölt kegyetlen métereken át, s csak néztem a csodát, s fájón - ki bűnét milliószor bánta - arcod, s mosolyod vélte a függöny leplében, s Istenét kérte arra; legyen végre múlt a fájdalma; s legyen végre jövő a boldogság, mit nem ádott hölgyének; de ismeri már kárát, s örök megnyugvást nyert gondolatában: hisz én belőled vagyok, és ha nézem a Holdat meg a Napot, Téged látlak, élők és holtak szemein át, nézem arcod, s szemeid, mit jelentesz nekem... Örökkön, immáron...Életem.

Román György - Ma

2013.11.26.

Hmm. Szemben ülök most emlékeimmel, a kép még nem színes, csak fekete és fehér, de ahogyan látom, az is marad és ez jól is lesz így. Ahogyan a fényképész is; én is úgy használom a szürke árnyalatait fehértől a feketéig, mint a lehető legszebben megjelenített "színes" árnyalatot, ahol tudok különbséget tenni jó és jobb között, ahol tudom értékelni a pillantás és a boldog érintés varázsát; ahol érzem mi a jó másiknak, mi lehet és mi nem lehet közös út... megértés kell részemről és a két végletem részéről, mert nem kell keveredni a két színnek ahhoz, hogy az éles kontúrok, az előnyös portrékon csillogó szem, vagy akár egy intim pillanat elmosott élessége adjon bizsergető és egyben feledhetetlen érzést...., de egyet biztosan tudok: nem kell felednem... semmit.