Nem bántam meg, de most bizony nehéz szembenéznem azzal a ténnyel, hogy ezek - a számomra fontos és értékes emberek - "számon kérhetik" rajtam az elmúlt időszak viselkedését és elhanyagoltságát. Egyet azonban fontosnak tartok: tegyék ezt, semmiképpen ne várakozzanak, mert mindenkinek szembesülnie kell előbb, vagy utóbb személyes démonjaival. Nyilván egyszerűbb lenne legyinteni és elhaladni a dolgok mellett, de én lelkiismeretes "gyerek" voltam és vagyok is.
Milyen érzés szembenézni önmagaddal?
Megpróbálom leírni...
"Ez olyan érzés lehet, mintha egy pánikbetegségből azt hiszed kigyógyultál, de a szorongás, a rémálmok, a rossz alvás, a folyton hullámzó hangulat mind-mind visszatérnek, ha a gyógyszer szedése abbamarad, eloszlik a köd és marad a meztelen, örök ködbe burkolt valóság - lelked nyitott sebe - másodpercre pontos rángatódzásokkal, nyáladzó nyugtalansággal és a könyörtelen felismeréssel, hogy élek. Ezek nem álmok többé, minden fa és felhő mellett ott lapul az éjszaka sötétjéből előbúvó gonosz pillantás, amely áthatja életed minden pillanatát és csak az akarat képes ezen úrrá lenni... Te önmagad soha....
Viszed az életedbe, viszed a halálodba, viszed és viseled nehéz éveken, évtizedeken át, sorsod elkísér. Az akarat, a változni akarás nem pótolható duloxetin / bupropion-hidroklorid hatóanyagok jótékony kombinációjával. Csakis az akarat válthat meg.... semmi más, az pedig nincs meg és nem is lesz soha.
Magadon viseled minden nap sorsod összes pillantását, melyek feléd kerekednek, nehéz, mindent átható szaguk a napod minden percében érződik, bőrödbe, még a hitvesi ágyba is, melybe aludni térsz egy meggyalázott nap után... mindent érintést, minden pillantást megmérgez, minden intimitásnak végét veszi... s marad önnön kezed, akit még elfogadsz.... de már egyre ritkábban és felületesebben, lelkiekben és testiekben egyre sérültebben. Életed s éned átkának tekinted, sorsod ebben teljesedik ki és sorvad el örökre... mert nincs akarni vágyás.
Átitat mindent a szaglászó bizalmatlanság, a féltékenység, a hazudozás önmagadnak, az önző birtokolni vágyás mert az akarat csak eddig terjed... önmagadig, csak úgy, mint eddigi életed során soha tovább... miért lenne ez másképp... épp most?"
Most másképp lesz, fordulópontokat élünk meg. Több is bekövetkezett a tegnapi napon, melyek boldogságot hoznak életembe, hisz a fényem ismét ragyog. Mellettem, de inkább felettem, vigyázva arra, hogy az árnyaim ne zavarják meg sugarait, inkább melegítsenek, öleljenek körbe finoman, boldogsággal és erővel töltsenek fel minden nap. Szeretem ezt a törődést, habár kevés jut belőle... nagyon szeretem. Gondoskodó, türelmes és bizalomra méltó. Ezt a bizalmat nem akarom eljátszani, mert törékeny és fontos... olyan fontos, amilyen fontos volt az elmúlt évben - hisz ez a fénysugár soha nem szakadt meg az elmúlt év során... egyetlen napra sem. Soha nem tudtam félretenni azt az érzést, hogy bíznak bennem és szeretnek a történtek ellenére.
Mégis... eltört valami, megtört egy érzés, amit a lelkiismeretem diktált.
Fényem haragosra váltott, joggal ellenemre fordult.
Fényem haragosra váltott, joggal ellenemre fordult.
"Aki nem akar magán segíteni...."
Levélben foglalta össze a gondolatait, melyből néhány sort, ami nem ide illő kivettem, gondolatokról érzésekről lévén szó.
"Remélem, eljut ahhoz, akinek szánom…!
Csak hogy tisztázzuk, semmilyen kapcsolatban nem kívánok lenni veled sem most, sem máskor, de kérlek, engedd meg mégis, hogy néhány szót szóljak hozzád (mert megérdemled…)!
Kezdem azzal, hogy az elmúlt közel egy év életem legrosszabb időszaka volt, hála neked, ugyanis megtettél mindent, hogy megkeserítsd még jobban, mint amilyen.
Tudod, vannak dolgok, melyekről neked fogalmad sincs és ezzel az életfelfogással valószínűleg soha nem is lesz! Vannak még kedves, őszinte, intelligens, szorgalmas, okos, életrevaló, fejlődni és változni képes, tisztességes emberek, és még sorolhatnám a pozitív jelzőket, de félek, hogy meghaladná a képességeidet, úgyhogy inkább nem teszem…
De az alábbiakban próbálok úgy fogalmazni, hogy te is megértsd:
Semmi szükség arra, hogy időről-időre felbukkanj, csak azért, hogy igazságtalan vádakat vágj annak az embernek a fejéhez, aki megpróbált javítani az életminőségeden és emberként próbált meg kezelni téged (habár úgy tűnik - főleg az elmúlt 1-2 hét tükrében - hogy tényleg nem voltál / vagy / leszel méltó erre).
Ez az ember sokunk és talán saját maga számára is érthetetlen okból egy időben látott valamit benned, és majdnem feláldozott mindent és mindenkit, aki fontos neki, csak azért, hogy a kedvedben járjon, és ne kelljen vitatkoznia veled, úgyhogy inkább hálásnak kellene lenned, nem pedig pocskondiáznod és sértegetned, még akkor sem, ha a te színvonaladon ez teljesen természetes.
...
A te időd elmúlt, „kedvesem”!
Épp itt az ideje ... a saját házad táján sepregetned, mert ... tudjuk, hogy van mit! Inkább zárkózz fel!
Részemről téma lezárva!"
Azért teszem levelét közzé, mert azon a nyelvezeten íródott, amit egyesek megértenek. Ezen a nyelven én soha nem szerettem volna beszélni és írni (talán jobb lett volna pedig). Inkább válaszom az irodalmi stílusú érzelmi megnyilvánulást ... elegánsabb, érzékletesebb... csak sajnos nem mindenki érti.
"küldd el ..., remélem beledöglik."
Akarj végre! Végy erőt végre magadon és menj haza. Neked is van otthonod. Várnak, szeretnek. Akarj változtatni, mert egy karácsonyi időpont nem fogja a sorsod fordulópontját jelenteni. A karácsony nem erre való, nem a fogadalmakra. A karácsony ünnep... az év 364 napjának ünnepe, ahol 364 napon keresztül szerettük egymást, tiszteltük egymást, minden nap ajándék volt és az utolsó napon nem kell gondolkozni azon, hogy az elmúlt év elkövetett gyalázkodásait és oda nem figyelését hogyan tegyem jóvá. Ehhez nincs szükség fogadalmakra és határidőkre. Változni akarni kell. Változtatni szintén és őszintén. Nem erőből, hanem szívből, belsőből.
 |
| "Okoztál elég fájdalmat" ... és ez igaz, bármelyikünk oldaláról nézzük... |
Változni akarni kell és megszűnik a fájdalom, mert ez a fájdalom nem a szavaimból fakad, nem az írásaimból, hanem az emberből önmagából. A tehetetlenségtől bódult, füstös, lelketlen tudatból, hogy a szavak mögött ott volt és ott van az igazság és az érdemtelenség számomra nem ezekből a dolgokból táplálkozik.
...hisz fény nélkül soha nincs árnyék,
a sötétben pedig nincs élet, ki ide belépsz,
add fel minden reményed...
Hiszem, hogy ha eljutnak a szavak a megfelelő helyekre, akkor sok-sok év múlva talán megértetik az írások lényegét, megértetik és elfogadtatják mindenkivel az értékeket és az értelmet. Hiszek benne, addig is igyekszem a "fényben maradva" boldognak lenni, de azért maradnak örök tézisek:
"... aki két pisztollyal megy az első randira,
az utolsóra is azokkal fog menni."
