A férfi a parkolóban állt. Felfelé nézett, várta kedvesét. A virágbolt kirakata előtt áll meg, ahol megcsodálhatta a kirakatrendező kreativitását. Összhangban a színek, a kellékek, a masnik, a kiegészítők és természetesen a csodaszép virágok. Ezt a hetet a sárga és a zöld kompozíciójának szentelhette a szakember; igazi szemet gyönyörködtető látványt nyújtva ezen a késői nyári napon. A csillogás, a napfény különleges hangulatba hozta.
A Van Gogh kiállítás Pesten ezekben a napokban nyílott meg. Különleges, interaktív élménynek ígérkezvén elhessegette azokat a sötét gondolatokat, melyeket ezeknek a programoknak a "megbeszélései" jelentettek kettejük között. A Nőnek minimális igénye sem volt az ilyenekre. Őt tökéletesen kielégítette, ha a "igaz barátnőjével" ütheti el idejét vízparton merengéssel, vagy épp krumplit sütögetve... nem számított. Kulturális igény híján ezek a programok szóba sem jöhettek - ami nagyon zavarta a férfit. "Már lemaradtunk egy Diana Krall koncertről..." - gondolta. A közeli Veszprém városában került megrendezésre és nagyon sajnálta, hogy ily módon elpazarolták a kitűnő lehetőséget, de itt az újabb alkalom.
Gondolataiból visszatérvén, a bejárathoz lépett. A hölgykoszorú kedvesen köszöntötte őt, s viszonozta. A pulthoz állott, s inspirálva a kinti fény és színjáték által, kiemelt a vázából egy telt mosolyú, barna arcú napraforgót - e világ leginspirálóbb virágát.
Leemelve azt Vincent van Gogh vásznáról, áthatva érzelmekkel, érzésekkel, bánattal, örömmel és minden "egyszerűen emberivel", amit e nagyszerű művész a világnak átadott valaha - tetszett neki az ötlet. Kinézett az ablakon és a Nő már ott téblábolt a kocsi körül. Kereste a férfit. Kilépvén az üzletből a Nő még nem vett észre semmit, megkerülte a férfi a Nőt, mintha a másik irányból érkezne, a háta mögé lépett és megsimogatta derekát.
Szenvtelen, monoton "Szia..." - "Talán rossz kedve van..." - gondolta a férfi. "Talán ettől jobb lesz a kedved..." - átnyújtotta a virágot és a Nő szemébe nézett. Hideg, csalódott tekintet, összetört pillanatok emlékei, szégyenérzet ült ki a nagy szemekre. Furcsa szavai a "köszönöm"-re emlékeztették a férfit, de mélységes csalódását semmi nem bírta eltakarni. S bár arca barna volt, még a Nő maga is elpirult viselkedésén. Erőt vett szégyenérzetén, s kényszeredetten elmosolyodott, ismét elrebegve a szót, melyet a hála érzésének szánnak, de nem sikerült. Látszott rajta a mélységes csalódás, melyet immáron sem leplezni, sem eltakarni nem volt kedve, így egy mozdulattal a lépcsőház felé vették az irányt, hogy a virágot ne eldobni kelljen, hanem vázába tenni - mint utóbb kiderült, csak a látszat kedvéért.
"... de hát szotyivirág?"
[idézet]
Mi sem megalázóbb és elkeserítőbb a férfinak, aki a világ legegyszerűbb (és talán egyik legszebb) virágát adja kedvesének.Csalódni valakiben vagy valamiben egy dolog. Ez sokszor megesett már mindenkivel. De ilyen elkeserítően ostoba csalódás, melyet a világ legtöbbször és legérzékibben megfestett virága váltott ki, ellenkezve minden szerető, kedveskedő szándékkal, amellyel egy férfi egy másik Nő felé fordulhat... ez az összeomlás pillanata. Egy végső vágás minden érzelem és értelem ütőerén. Minden szerető szándék meggyalázása; s a Nő legvégső, s egyben legalantasabb érzelmi szégyene a férfi előtt.
"Mindig van lentebb..."
[idézet]
Nincs már csalódott tekintet, nincs magyarázkodás. Egy pillanat alatt múlik el szenvedély, tenni akarás. Értelmet nyernek az elmaradt utak, melyek családtagokhoz vezettek volna. Utak, melyek soha nem valósultak meg, ismeretségek, melyek közelebb hozták volna őket egymáshoz. "Elmulasztott" bemutatások, melyek a legmélyebb szégyen érzésével kecsegtettek volna, s nem csak a "mivel foglalkozol" kérdésre, hanem mindenre, ami tükrözhette volna a Nő érzelmi, értékrendi - egyáltalán emberi - attitűdjeit.
A legmélyebb depresszió érzése hasonlítható ehhez. Elméje kihalt utcákon kóborol, kényszeredett álmában jeges szél csap arcába. Próbál lélegezni, de nem kap levegőt. Elfojtott torka az éltető elem után kapkod, s egy másodpercre meghal... Egy pillanat alatt riad fel halott álmából saját ágyában. Egyedül maradt és ismét rémálmok gyötrik, s ennek ékes bizonyítéka a Hello Kitty-s ágyneműn hagyott iszonyatos gyűrődés, amit a görcsbe rándult test hagyott maga után. A riadt agy még mindig nyomja a test minden zugába az adlenalint és az epinefrint. A hajnali riadt ébredés vad szívdobogásba csap át, de a fal csak bámul. Bénult teste szabadulni akar a neurotranszmitterek okozta hormonális béklyótól, de hasztalan... A simogatás és az érintés nincs többé - elutasított minden érzelmet végérvényesen; immáron csak az "árnyaira" számíthat. Ugyanazokra az árnyakra, mint Vincent van Gogh utolsó napjaiban. Nem tud immáron nyugodni, nem lel nyugalomra, mert lelkében kiürülten - társ nélkül - létezik.
"Aki a virágot szereti..."
[idézet]
Nem szereti a virágot. Senkit és semmit nem szeret. Nem tisztel családot, értéket, embert és tudást, csak túlélni szeretne. Túlélni...pedig azon a földön létezik, ahol szerették, azok az emberek veszik körül, akik segítették, azok akik a legmocskosabb pillanatokban is kiálltak mellette és a most - e pillanatban - sem a rosszat, hanem a meggyötört embert látják, akinek nem hangos és haragos szó kell, hanem egy kéz, ami elringatja végre a bölcsőt, megsimogatja az arcot, s minden pillanatában feledteti vele szomorú, sötét emlékeit. Sarkallja a jóra, empátiára.
Van Gogh virága a Nő lelkében egyre hervad. Élettelen arca szomorúan tekint lefelé. Az elmúlás hozzá tartozik az életéhez, s ezt el kell fogadni. Ez az elmúlás azonban teremtő... új gondolatokkal, új érzelmekkel gazdagítja a férfi jövőjét.
"Mert aki csak túlélni akar, az túlél...
annak a legfájóbb gondolat az elmúlás."
[idézet]
