Önző végjáték (18)

"Mondj bármit, történjék bármi...

nekem jó volt Veled..."
[idézet]

A férfi immáron tudta mit szeretne. Hideg fej, hideg szív. Ez volt a cél, de valahogyan mégsem úgy jönnek össze a dolgok, mert - bár nem a láng diktálta a "most" törvényeit - a Nő vonzereje és a férfi szíve, tenni akarása a Nő elesettsége ellen más hangnemben játszotta közös zenéjüket. Nem volt összhang, de az levezető dallamaik még szépen csengtek külön-külön is. Bízott a férfi. Bízott abban, hogy kapcsolatuk előestéje és közelgő éjszakája békésen zárul, barátsággal, s mindazokkal a szép, egymástól tanult, ellesett apróságokkal érzik majd magukat gazdagabbnak, melyek azután a másikra emlékeztetik Őket, s ezek az emlékek még akár egy könnycseppet is tudnak a szemekbe csalni, akár évek múltán is... [s bár e pillanat nem adja ezt egyiküknek sem, történjék bármi a férfi e hitében soha nem szűnik csüggedni]

Csalatkoznia kellett. Hitében megtört a Nőben; emberként, társként, partnerként... talán csak egy maradt meg; maga a Nő. Nem a punci, nem a test és nem a kémia, hanem a Nő. A hang, az illat, az elmúlással fenyegető érzés, egy tiszta, gyermekien őszinte pillantás emléke; mélyen az ideghálózat részeként, soha ki nem törölhetően csak Ő maradt... a Nő.

Milyen furcsa kettősség. Sokat gondolkozott ezen a férfi. Jövőjében ugyanaz a kettős-kétes ambivalens érzés vesz rajta erőt, amikor sokadjára hívja föl Bernit, Barbit, Szilviát, Évát, Krisztát, vagy épp azt a hölgyet, aki szívesen eltölti a férfival szabadidejét. Mindannyian kedvesek  vele és ezt a férfi élvezi, hisz a dolgok oly sokszor kellemesen "elfajulnak".

Volt olyan hét, amikor minden nap más nőnél ébredt. Gyötörte emiatt a lelkiismerete, de ezt az őszinteséget megtagadta a Nőtől. "Nem jár neki, mert Ő soha nem volt őszinte..." Valószerűtlen, kétes jelenében kóborolt egyik nő ágyából a másikba; nem találta helyét.

Hazugságok sokaságával leplezte távolléteit, melyek az őszintétlen létének billogát izzó vasként nyomták lelkiismeretére... gyötrődött, s lassan tönkrement benne néhány hét alatt. Elvesztett bizalom, elkorcsosult, figyelmetlenségek jellemezték útját, melyben már nem a Nő játszotta a főszerepet. Hitevesztetten próbált talpra állni, s megválaszolni a kérdést; melyet csak hetekkel, hónapokkal később tud megfogalmazni, egy kultúrálatlan, goromba beszélgetés után; "Miért nem működött?"

"Minek menjek? Sírni egész nap?"
[idézet]

Olyan visszafordíthatatlan változások indultak meg a Nőben és a férfiban, mely nemcsak megváltoztat minden eddigi érzelmet kettejük között, hanem ősi erőként, üvöltve gyúrja át jellemüket, énjüket, s, hogy ez az "irány" kinek mit jelent, azt a kedves Olvasó a sorok között olvashatja, érezheti. Nem létezik olyan isteni beavatkozás, amely ezt a szabadesést megállíthatná. Nem lehet gátat szabni a magasból szabadon aláhulló víztömeg látványos szétesésének, ahol a vízcseppek együtt indulnak el, de útjuk végét nem tudhatjuk. Lehet Ő szemkápráztató, fényes csillogás, vagy épp a szivárvány egyik színe, de akár egyszerű vízcsepp is, mely egy szeretkezés után hálásan és letörletlenül gördül végig a Nő hátán.
 

"Szia!

Habár másképpen látjuk egymást; különösen azt, hogy mi vitte kapcsolatunkat az enyészetbe, egyet őszintén mondhatok: köszönök minden szépet amit Tőled kaptam - s gondolj bármit a szeretetemről, szavaid alapján csak én fogom tudni, hogy valójában miként éreztem irántad és mit érzek most...

Az mondtad: nem sikerült... ez így nem igaz! Elindultál egy olyan úton, ahol sikerülhet jobb és értékesebb emberré válnod; s, hogy ez az ember valóban az előző önmagad... nos, ezt majd eldönti más.

...
Köszönöm megtisztelő figyelmed és őszinte szavaid; boldog vagyok, hogy megismertelek.
Különleges része voltál az életemnek, amit szívemből köszönök.

Kívánom, legyen szép a jövőd, várom válaszod..."

Vagy legyen az egy szép vers, egy virág, ami könnyeket csal a szemekbe... nem számít. Egymásnak végleg részei lettek, s egyetlen másodperc sem telhet el életükből többé, hogy gondolataikból egymást bármily formán törölni tudják. Egyetlen  ellenük immáron a realitás. Csakis a való az, amely visszahúzhatja a fékevesztett szárnyalást. Nem lehetőség. Egy realitásában sebzett alternatív valóságban élnek...  és lebegnek.

Nincs egyensúly többé, de a egy végzetes zuhanás is látványosan kezdődik. Felülkerekednek ősi erőkön; párbeszédjeikkel, heves, mindent elsöprő zabolátlan, fékevesztett együttlétjeikkel, ahol nincs szerep osztva bármilyen érzelemnek. Csakis az ösztönök és a puszta hiányérzet játszik. Csak a zsiger. Nincs egyensúly.

"Szia Szívem!

Ismét sikerült oly módon elválnunk, mint két egymásnak teljesen idegen ember, sértődöttséggel talán még haraggal is.Úgy tűnik számomra, hogy nem sikerül nekünk az áhított normális kapcsolat felépítése kettőnk között, valamilyen tényező - vélt, vagy valós - mindig közénk áll és ahogyan a jövőnket nézem (a múltunk ismeretében) közénk is fog állni.

De nem csak ez miatt vagyunk rosszban, tudom, mert ezt talán még Te is megértenéd. Sajnos ennek az alapja már részemről lezártnak tekinthető, mivel szilárd elhatározásom visszamenni suliba, sportolni rendszeresen és rendbe rakni a viszonyom a fiúkkal és Bernivel is. Én nem szeretnék semmit Tőlük, csak azt, hogy a gondolataikban ne tekintsenek rám, mint ellenség, mert valaha szerettük egymást, vagy épp egy család voltunk. Ezek a dolgok szívügyeim és a lelkiismeretem megnyugvását szolgálják adott esetben Veled vagy Nélküled egyaránt. Ez a Te döntésed; bármerre is húz az eszed vagy a szíved, elfogadom, de tudnod kell: borzasztóan sajnálom és vigasztalan vagyok, hogy ezek a dolgok számodra nem teljesen természetesek és magától értetődőek, pláne azt, hogy ezeknek sikerült úgy tönkre tenni kapcsolatunkat, hogy elsodródtam szinte az elhidegülés határáig.

Van egy pillanat a kapcsolatunkban, ahonnan nem lesz visszaút és úgy érzem, hogy minden ilyen beszélgetéssel közelebb és közelebb kerültünk ehhez a peremhez. Jól érzed, hogy én már csak egy kézzel kapaszkodom és eszem szerint zuhannék inkább; de a szívem tartja még a kezem. Szívem, azt kérem: taposs rá, vagy fogd meg két kézzel és a józan eszedre hallgass, ne a szíved diktálta eddigi tapasztalataidra, mert akkor csalódni fogsz... bennem is, mint eddig sokakban.

Őszinte szeretettel;..."

Sokszor beszéltek chat-en, bár ezt a férfi nem szerette. A Nő és a férfi gondolkodásának óriási különbsége álladó félreértések forrása volt. A férfi nem tudott és nem is akart puritán egyszerűséggel fogalmazni, melyekbe sokszor csempészett kettejük érzelmi sivárságából adódóan olyan gondolatokat is, melynek "véletlen" elszórt magvait virágzásra szánta. Ha nem is ott és akkor, de talán később. Hasztalan. A szép szavak, az édes gondolatok, a simogató versek immáron nem működnek a legősibb ösztönök szintjén. Az egykor meleg öleléssel kecsegtető fogalmak gúzsba kötött, önző önkifejezésekbe fordulnak, de valahogy mégis otthonos...

"Bizsereg a puncim.... mikor jössz haza?"
[idézet]

Nincs vágy. Feslő vágyakozás híján követelődző, ellentmondást nem tűrő testi kényszer az úr, ahol a "kielégülés" és az "elfogadható" fogalomkörei fedik egymást. Ébredni kell, de e pillanatban ismét elkezdődik. "Dugjál már meg! ..." - A Nő szavai már valódi erőszakossággal hívja a férfit táncba. Nem finomkodik, nincs benne semmi érzelem; egyszerű, célratörő vulgaritásával letaglóz. Primitív és önző módon esnek egymásnak, hisz mindketten már csak egyet akarnak: saját magukat kielégíteni. Tudat alatt térnek vissza a kezdetekhez. A férfi ismét a Nő vendége volt - talán egy picivel több élvezettel... de immáron ez sem biztos.

Vonzerőnek, csábító szavaknak nyoma sincs, a végső tekintet idéz néhány - a múlt homályába veszett - érzelmet. Elkezdődött egy végjáték, számolatlan főszereplővel, akik más-más tragédiákban játszanak.

Számtalan ismeretlen vendég, számolatlan ismerős barátnő tűnik fel harmadikként, negyedikként... sokadikként. Immáron mindketten zuhannak... szabadesésbe fordult a kapcsolat...