Az elmúlt napokban töltöttem a negyedik X-et. Sok barátnőm és barátom megköszöntött. Jó érzés volt hallani a sok telefont, FB bejegyzést, sms-t. Óriási érzés, ha az ember a barátaitól ennyi kedves visszajelzést kap, mert ezért éri meg élni. Ezekért az érzésekért, tudva, hogy törődnek, foglalkoznak veled - s Te is tudod; ezekre az emberekre az életed folyamán bármikor és bárhol számíthatsz.
Érettük volt érdemes változni és változtatni az életem eddigi menetén,
de most elgondolkoztam.
Vajon valóban változtattam?
Valóban tettem azokért az emberekért bármit is, akik számomra fontosak?
Annyit tettem, hogy el tudjak rugaszkodni eddigi életem folyásától,
vagy "csak" annyit tettem, amennyit én láttam jónak?
Nem filozofálgatok, mert szart sem ér; inkább kimondom: még lófasz sem változott, csak a hely... lehet az Budapest vagy épp Sopron, teljesen mindegy, hogy hová költözik az ember, a választott sorsa útól fogja érni, ha nem a cselekedetein változtat és azt nem gyökereiben teszi.
Sokat tanultam az elmúlt néhány napban. Megtanultam kire számíthatok, megtanultam, hogy ez az ország bővelkedik elkorcsosult, eltorzult gondolkodású emberekben, hazugokban, kurvákban, szajhákban és ostoba, agy nélkül zombi emberekben; a "lakosságban". Lassan... csak nagyon lassan gyűlnek körém azok az emberek, akik mutatják ennek az ellenkezőjét. Nem hangosan, hanem halkan. Szerényen, csendben.
Rá kell jönnöm, hogy szeretem Őket. Szeretem ezeket az embereket, akik értéket adnak számomra. Szeretem Őket, mert elmondják; mennyire hiányoztam nekik az elmúlt évben. Elmondják mennyire megváltoztam az elmúlt évben. Elmondják, mennyire örülnek, hogy az elmúlt év végre a múlt... együtt örülök Velük. Szeretem Őket, mert tudatják velem, hogy érdemes változni és változtatni; nemcsak helyet, de gondolkodásmódot, életstílust, életirányt... érdemes változtatni, mert jobb ember vagyok általa.
"...aztán vár rám valami teljesen más jövő!!! ..."
Ez a jövő elkezdődött számomra és Ti barátaim, olvasóim... részesei vagytok, részesei lesztek, mert a gondolataim olyan helyekre kalandoznak, amelyek a múlt szürke árnyait olyan színekben pompázó fény-áradatba öltöztetik, melyet elképzelni sem tudtok, s szavaimon keresztül fog dolgozni fantáziátok, megelevenítve minden érzést, melyet ez az élő-múlt jelentett valaha.
[idézet - 2013. december 27. 22:04]
Szeretem a múltam. Nem benne élek, hanem vele. Szeretem felidézni, habár e pillanatban olyan érzelmi és erkölcsi mélységeket jelent, melyet csak azok a barátaim tudnának elmondani, akiket oly goromba módon elhanyagoltam. Ők viszont nem mondják. Tisztelnek és hallgatnak. Hallgatásuk olyan utakat mutat, melyet többé nem övez a szégyen, nem fél a kéjes-ismerős pillantások erejétől, nem burkolódzik mély hallgatásba a lélek, a test... nem védi magát, hisz nincs ki ellen, mert ez valóban teljesen más jövő.
Közben elmúlik egy újabb nap épp ebben a percben és hiszem, tudom: ez az élet bővelkedni fog olyan pezsgő érzelmi fordulatokban, olyan fennkölt kalandokban, amelyet soha nem kaptam volna meg régi életemtől. Nem azért mert nem lett volna képes, hanem azért mert nem volt akarat. Üres, néma szavak voltak, hang és jelentés nélkül, mit most csak mindkét énem egyszerre tud és akar színessé varázsolni, s nincs is rajtam kívül a világon senki, aki ily módon élte volna meg.
"...ez a jövő maga az életre szóló,
örökkön halott múlt!"
[idézet]
Azt mondtam volna, hogy lófasz sem változott? Ez nem igaz! Minden megváltozott és semmi nem kellett hozzá, csak negyven év, én a fehér és én a fekete. Szeretem a kettősségem és ki is használom, mint most is, hisz hol az egyik beszél hozzátok, hol pedig a másik. Kiegészítik egymást, mert nem akarok válaszutat. Nincs miért, nincs ok és nincs ezáltal okozat sem. Csakis az akarat létezik... az ember önmaga, aki ember akar lenni, emberré szeretne válni sok év után önmaga és mások szemében, megfelelni végre saját elvárásainak, hogy változni képes... önmagáért, a választott útjáért....az értékeimért, a szeretteimért, a választott szerelmemért... mert van... létezik az, létezik Ő... akiért megéri... megérte visszatérni a helyes útra.
Tetszett a járatlan út így visszagondolva. Nem volt szükség érzelmekre, értelemre, gondolkodásra. Hideg, számító "nem"-ek mentén vezetett minden gondolat, menekülésre, kijátszásra beállítva minden elektronikus és emberi idegsejt... sekélyesnek tűnő, de mégis oly sebes sodrású, hömpölygő hegyi patakként zúzta halálra értékrendem. Kívülről gyémántként csillogó, fagyos, jéghideg erejével, pengeként hasította szét a változásba vetett hitem. Agyamban idegsejtről, idegsejtre tervszerűen bontotta le a neurális kapcsolatokat értelem és érzelem között minden egyes szó... mégis... az emlékezés felmelegíti ezeket, élménnyé formálja a kétes értékű pillanatokat, a szavak és az értelem nélküli szóváltásokat, az elkorcsosult, hitvány érintések perceit. Ahogy az emlék a jobb karon is már csak csak különös ismertetőjel... az idő is végleg elmúlik; megmutatja magát az öregedő kézen, ahogyan ráncai egyre gyülekeznek... egyre csak múlt lesz minden.
Pakolom az életem. Egyik polcról a másikra. Ami most emlék az később szemét lesz, legyen az a polcon, vagy épp az agyamban. Folyton átértékelődik minden... de ebben ez a szép. A halk, csendes emberek társasága vonzóbb... egyre vonzóbb.
Azt mondta egyszer Albert Eistein:"A problémát nem lehet megoldani azzal a gondolkodásmóddal, amivel teremtettük." - Erre én azt mondanám: "...akkor oldjunk meg vele más problémákat!"
