Álom (18)

"Veled álmodtam, s álmomban éltünk, létünk fura varázsa izgatón font körbe, elmémet vitte táncba minden vágyott álma, mit szavaink áramlása kiváltott, s kiáltott bennem a vágy, az akarat; mi álmomból foltokban megmaradt, szavak és képek, oly élesen, édesen, s vágyom újra igézve fantáziádba szédítő álmom..."

Nincs helye idegeskedésnek, nincs helye piszkos szavaknak, csakis a mindent átható szerelemnek, s vele együtt annak az érintésnek, amit a Nő már régen nem tudhatott magáénak. Várta már azt a pillanatot, amikor valaki közvetlenül néz szemeibe, s olyan közel tartja kedvesét, amilyen közel csak lehetséges; mégis tolva... egyre húzva a percet, amikor együttlétük beteljesedik, mindkét test megfeszül, s minden porcikájukban egymást érezvén átadják magukat  gyönyörnek, s csak szállnak, repülnek...

A Nő felriadt. Hangosan kalapált a szíve. Arcán és kezein érezte, hogy a szoba kihűlt, de a takaró alatt olyan forró volt, hogy izzása egészen a nyakáig ért, szinte mardosta a hiány; e melegséget és a hideget egyszerre élte. Gyors szívverése és az áramló vér elemi erővel tolta arca és kezei felé ezt a furcsa forróságot, hogy pillanatok alatt eltűnt az ébredéssel kölcsönkapott hidegérzet. A vér pillanatok alatt színezte vörösre arcát, feltöltötte melegséggel ébredésre késztetve elméjét, s testét. A Nő azonban ellenállt.Szemeit becsukta, mozdulatlanságba dermedt, s vágyott visszatérni fantáziájának legtisztább és egyben legmocskosabb világába, ahonnan az imént szakította ki valami apró zaj. Ismét álmát vágyta, ahová forró emlékek kötik, s hihet benne, hogy ez nem is pusztán képzeletének színes zajokkal teli játéka - mert nem az. Utolsó tudatos energiáit egy csodálatos zuhanás élményére fordította, ami átlendítette áhított virtuális életébe, s a történet valójában itt veszi kezdetét.

Csodálatos ez a ruha, áttetsző fekete szatén fedte dekoltázs, magasan sliccelt selyem, melyből  a fekete harisnya csipkéi kacéran villannak ki. A női test további vonalait kiemelendő - pusztán a tervező jóindulatából - ízelítőt és egyben étvágyat kaphat az éhes férfiszem a Nő hátának és fenekének felső vonulataiból. S ha innen téved lentebb a tekintet, a kihívó magassarkú hívja életre a vágyat, ami egy ily csodásan öltöztetett teremtmény a férfi  képzeletének valaha is adhat. Rövid, tépett, feketén csillogó haja, világító égszínkék szemeivel remekül egészíti ki az összképet, különösképp feltűnő a Nő nyaka, ami fedetlenségével, s kiáramló feromonjaival csábítja környezetét. Táncra hív. Arra a kulturált, mértéktartó csodára, mely csak a szeretkezéshez hasonlítható: távolságtartó, mégis szenvedélyes, fegyelmezett, mégis fesztelenül őrült. Együtt mozog a test, együtt él a szellem, együtt forognak a Nő és a férfi gondolatai. Szertelen élet az életben, időzített minden pillanata, figyelmességben, akartban és tudásban, érintésben gazdag.

A férfi odalép, meghajol, karját nyújtja a Nőnek, majd várakozón a Nő szemeibe néz. A Nő pillantása maga az elfogadás. Kettejük között néma párbeszéd veszi kezdetét, mikoris kezét a férfi kezére helyezi. Ismerkedésük bátortalan első lépésit hamar felváltja az egymásba vetett hit bizonyossága. Minden mozdulattal jobban megismerik a partnert, minden rezdülésre egyre magabiztosabb válasz érkezik mindkét részről, egyre szilárdabb és egyre intimebb.Múló a bizonytalan érzés, mellyel a férfi a Nőt tartja sebes forgásban, s a Nő is egyre biztosabban adja át önmagát e pilléreknek. Táncról táncra közelebb egymáshoz, bensőségesebben. A kezek már egészen másképp viszonyulnak; nem tartanak, hanem érintenek, nem görcsösen szorongatnak, hanem szorítanak ott és ahol kell... hirtelen dermedt lesz a csend, mereven várakozik minden mozdulat... ködbe burkolózva változik a színpad.

Táncaik forgása vad ölelkezésbe csap át, hol a Nő, hol a férfi kerekedve felül ebben a kavarodásban. Vadul csókolják egymást, kezeik egymás hajába túrnak, keresik egymáson a fogást és a helyet, ahol számukra véget ért a világ, nincs más, csak Te és Én...nincs hang többé csak szerelmes suttogás és sóhaj, egy  utolsó lélegzetvétel, mi beáramlik a tüdőbe és benntart.... az idők végezetéig.... ott, hol az ölelkezés immáron vad szeretkezésbe fordul, mocskos szövegekkel tarkított kéjes szorításokkal. Finom harapásnyomokkal a melleken, pici seb vérzik a piercing mentén, jelezvén álomszerű, őrjítő vadságát egyesülésüknek. Nem eresztik egymást. A Nő körmei felsebzik a férfi hátát, gerince mentén mély barázdákkal adja partnere tudtára soha nem szűnő vágyát - testének akaratát.

Álmain keresztül él most a Nő, háta megemelkedik az ágyon, mintha a férfi emelné ki derekát az ágy vonzásából. Fejét hátrahajtva kényszeríti agyát oxitocin termelésre, élvezve ennek minden perverz és jótékony hatását - tudatosan és mégis öntudatlanul. A határon lebeg - azon a vonalon, mely elválaszt érzéseket, vágyat, testi hiányt, édes kényszert. Véglegesen elválasztja fehéret a feketétől, a szeretkezést a baszástól. Abba a világba kényszeríti álma, ahol ez mind Ő maga lehet, büntetlenül érzéketlen, alantas, vagy épp fenségesen empatikus.

Édes az álom, mi ismét eljön s a kicsavarodott testek minden mozdulatát ott folytatja, ahol az imént abbamaradt. Onnan folyik a vér tovább, ahol útját a férfi hátán abbahagyta. Csókjaik hevessége mitsem veszett erejéből, kitörni készülnek mindketten. Vágyaik kiteljesedhetnek, korlátok nélkül szárnyalhatnak elméik legmélyebb bugyraiba. Lehetnek vadak, kik angyali lelkükkel marcangolják egymás testét - újra és újra belehalva az örök, szűnni nem akaró vágyakozásba.

"...She's a myth that I have to believe in,
All I need to make it real is one more reason..."

[Slipknot - Vermilion Part 2.]

S eljő a gyönyör pillanata, testük tűzzel telített hajszája ér véget; feloldódnak egymásban. Test a testben tartja feszületben az izmokat, melyek utolsó rángásukkal közlik végkimerültségük mámoros állapotát. Lerészegedve enzimektől, egymás testének nedveiben lubickolva vonaglik végső merevsége felé, s azt elérve ezer nukleáris lökés erejével ér fel testi okozata. Mindketten meghalnak ebben a tűzben, de számára édes ez a halál, mit tudatában ezerszer akar még átélni. Hamvait a forrongó gázok plazmája emeli isteni magaslatokba. hisz minden porszem és molekula Ő maga: a forróság, a fehéren izzó vágy, de a később is megfoghatatlan parázsló szó, amit szemei nyitása után könnyesen, suttog a mellette fekvő fülébe: "akarlak".

Képek: http://www.2photo.ru/en/post/30739 - http://www.2photo.ru/en/post/31922

Felelősség (18)

Kedves Beáta!

A mai nap (2014.01.20.17.41) időpontban az alábbi levelet kaptam:

"Tisztelt Román Úr!!!

Most már kezd betelni a pohár! Elegem van, a hazugságaidból.megkaptam a levelet, és beszéltem az ügyvédeddel, csak habogott a telefonban. Vádaskodsz és hazudsz. Ennek mi értelme van-kérdem én?! Feltörték mindkettőnk facebook-ját, rendszeresen törlik a képeket, átírják az adatokat. Nekem sem és a páromnak sem, soha nem törték fel a fiókját. Adatvédelmi menű sorban, megtalálható honnan történt a belépés. Utána jártam az IP címnek, és mutattam fényképet rólad a helyen, megismertek-nyilvános internetezőhelyen, Pest megyében. Én nem csináltam problémát belőle, letiltottalak minden oldalamról, nem hívtalak, nem fordultam a rendőrséghez.

Tanúim vannak rá, hogy ide jártál az ablakom alá, több este- megismertek és készült fotó is. Többen igazolják, hogy bejelölted ismerősnek az ismerőseimet facebookon és átküldted a blogodat , hogy megaláz. Azt mondtad, hogy szilveszterkor az ügyvéd jelenlétében voltál itt, nem láttam senkit a kocsiba, és az ügyvéd is megerősítette hogy nem volt Veled. plussz a rágalmazásod, hogy a párom és közted személyes tettlegesség volt-ezt az ügyvéded mondta. Ez hazugság! Sem én sem a párom nem foglalkozik Veled! Szépen kért szilveszterkor hogy ne lépj be a facebookjába és ne töröld a közös képeinket. Te le faszkalapoztad. mondta, ha nem Te törted fel bocsánat. Te közönségesen elmondtad őt mindenek. Irod a blogot rólam , rólunk-ami sért mindkettőnket.  Az apukám tud mindenről, mellettem áll-romlott az állapota a fenyegetőzéseidtől, amit orvosi papír igazol. Meg vannak a leveleid, amibe az első randikor pisztollyal fenyegettél és miket írtál. Papírom van az ínszalagszakadásomról ami a veszekedésnél történt. A szomszédok többszöri veszekedésed, kiabálásod hallották és tudják tanusítani. Továbbá zaklattad a barátnőimet, a boltos csajokat-amiből nagyon elegük volt. Látták hogy megvered a kutyámat, és hogy beszéltél velem. Leírtad több leveledbe és informatikus szakember tudja igazolni, hogy több szerver fut a gépemen, meg lett mokerolva, sőt a wincehester ki lett cserélve. Lementetted a képeimet, adataimat-amihez semmi jogod nem volt. Visszaélsz a képeimmel, amit nem engedtem meg. Ezek után megkérdezném....BÉKÉN TUDNÁNK HAGYNI EGYMÁST ÖRÖKRE VAGY FORDULJAK ÜGYVÉDHEZ?!

NYUGALMAT SZERETNÉNK, ÉN IS ÉS A PÁROM IS! TÖRTÉNT AMI TÖRTÉNT, LEZÁRTUK. NINCS JOGOD ZAKLATNI MINKET!

BEÁTA"

Reagálnék rá, így levélben, de írásban is megkapod természetesen:

- Az ügyvéd által hitelesített levélben leírtakhoz messzemenőkig tartom magam, így ezt a kérdést lezártnak tekintem (facebook-fiók, feltörése, levelek, iratok törlése, eltüntetése, stb.). Etikátlannak és nevetségesnek tartom még a feltételezést is, de mivel a munkámról van szó, így fontosnak tartom megismételni, akár többször is.

- Az ablakod alá több alkalommal álltam, valóban, melyekhez valamiféle tevékenység is kapcsolódott: virágvásárlás, vásárlás a Temaj pékségben, gyógyszervásárlás. Legtöbb esetben volt velem valaki, de az egyedüli ott parkolásokért vállalok minden felelősséget, amennyiben bármi ilyesmi terhel.

- Amennyiben készültek fotók olyan kései órán, amikor ott ültem az autóban, "rád várva" és terveket szőve a zaklatásodra, akkor azt kérlek juttasd el az ügyvédemhez, minden felelősséget vállalok ezzel kapcsolatban

- Szilveszterkor valóban egy ügyvéd barátommal voltam, aki hátul ült. Kérte, hogy a nevét ne fedjem fel, ezért várakozott a dolog ennyi ideig, mert másik jogi képviselőt szerettem volna. Ez annak okán van, hogy az "ügyfeleid" közé tartozott, talán így érthető az elfogultság, de amennyiben igazolni kell a visszautasítást részedről, úgy - tolmácsolom szavait - bármikor rendelkezésemre áll.

- A párod "szép kérései" le vannak mentve, feltétlen javaslom megtekintésre, abban az esetben, ha komolyabb jogi fordulatot vesz az ügy

- Természetesen a tettlegességet nem értük el, mert akkor már egészen más lenne a helyzet, de ha elolvastátok a levelet, abban nem is erről volt szó

- A gépedbe tett SSD új, a régi HDD meg lett semmisítve. Továbbá semmilyen formán nem lett átalakítva, adatlopásra alkalmas program, vagy kód nem lett rá telepítve.

Az áttelepítés során a belépési kódok is törölve lettek és minden adat átmentésénél a mindenkori törvényi előírásoknak megfelelően jártam el, ahogyan ezt a levélben is megírtam

Visszautasítom azonban az alábbi vádakat és kijelentem, hogy ezek a legcsekélyebb mértékben sem felelnek meg a valóságnak:

- a bolti hölgyek zaklatása bármily módon

- utánad való járkálás, keresgélés, zaklatásod bármily formán

- fenyegetés fegyverrel, vagy ennek látszó tárggyal

- a kutyák bántalmazása bármily módom (a céltalan bántalmazásnak én voltam szemtanúja)

- az ínszalag szakadásod (amit soha nem láttam) valóban a veszekedésünk alatt történt, de köztünk volt 8 km. Te otthon voltál én pedig otthon, éjjel pedig Budapesten.

(amennyiben szükséges, ez bizonyítható, mert a céges autó GPS-e rögzíti a helyet egy évre visszamenőleg).
Aznap este indulás előtt még felmentem hozzád, még be sem volt dagadva. Felhívtam az orvos barátom (K. Péter - a telefonszáma megvan és ennek valósága ellenőrizhető), hogy mit tegyünk. Ő javasolt fekvést és másnapi vizitet, amennyiben nem javul.

- Semmiféle olyan képed nem mentettem le, amellyel neked, vagy családodnak, jelenlegi párodnak, közeli hozzátartozóidnak kárt okoznék, visszaélnék vele, vagy épp kellemetlen helyzetbe hoznám bármelyikőjüket.

- A jelentkezések nem azt támasztják alá, hogy én zaklatlak benneteket, hanem épp fordítva:
2013.11.11. - Beáta FB Messenger kezd
2013.11.12. - Beáta FB Messenger kezd
2013.11.13. - Beáta FB Messenger kezd
2013.11.16. - László követ FB kezd
2013.11.22. - Beáta FB Messenger kezd
2013.11.26. - Beáta FB Messenger kezd
2013.11.27. - Beáta FB Messenger kezd
2013.11.30. - Beáta FB Messenger kezd
2013.12.04. - Beáta FB Messenger kezd
2013.12.13. - Román György FB Messenger kezd (ismerettség törlése és tiltásra felkérés)
2013.12.13. - Beáta FB Messenger kezd
2013.12.16. - Román György - mail - Glória válasz
2013.12.18. - Beáta FB követ téged kezd
2013.12.21. - Beáta mailek kezd
2013.12.23. - FB Beáta ismerősnek jelöl kezd
2013.12.31. - László FB Messenger kezd
2013.12.31. - Román György FB Messenger válasz
2013.12.31. - Román György mail kezd

Összesen 3 alkalommal kerestelek téged, benneteket. Ezeket alá tudom támasztani szöveges, mentett formátumban, időbélyeggel.

A blog... Ez már nehezebb téma. Itt talán van némi igazad, de nem változtatok. Ebben a hangnemben semmiképpen.  A Facebook-on közzé fogom tenni minden új fejezetét, de mit tehetnék, ha vannak közös ismerőseink. Talán tiltsam ki Őket? Ezt kérheted, de a válaszom egyértelműen nem.

Nézd: Te ... vagy jelenleg is ebből élsz, de ezt is lehet(ne) intelligensen vállalni - elég baj ez, hogy nem tudsz, vagy nem akarsz változtatni,de a blogom nem rólad szól, hanem rólam. A felhasznált képeket nyilvános helyekről vettem, kivétel nélkül. Valamikor, valahol ezek a képek megjelentek és én most használom ezeket arcok és minden különös ismertetőjelek nélkül. Állításod, hogy a képek Rólad készültek, ez akár lehet valótlan is. Az idézetek, a történetek helytállóak, bármilyen kellemetlen is ez számodra - de még egyszer jelzem: nem kötelező olvasni!

Édesapád nagyon sajnálom; egészséget kívánok neki. Fél karom odaadnám, hogy tudjam: javul - őszintén. Ha Ő kérné, hogy hagyjam abba a blog írását,  megfontolnám, mert - bár nem sikerült megismernem - megkedveltem. Ha ilyenre meg tudod kérni, hisz Te magad mondtad - "Mindenben melletted áll" - akkor a viszonyotok rendeződött.

Teszek egy felajánlást, így ügyvéd és a nyilvánosság előtt: az Ő kérését respektálom és ha Ő maga kér meg, akkor az ezzel kapcsolatos blogot a könyv kiadásáig felfüggesztem és zárolom, elérhetetlenné teszem. A könyv egyébként is teljesen újra lesz fotózva, akkor a blogban is cserélődnek a képek.

Ha a továbbiakban ügyvédhez szeretnél menni, mert úgy érzed, vagy úgy érzitek kedveseddel, hogy zaklatás áldozatai vagytok részemről, tegyétek meg a bejelentéseket a megfelelő helyeken, mert ha viselkedésemmel ilyen kellemetlen, elviselhetetlen helyzetbe hozam mindenkit, valamint biztosak vagytok abban, hogy az informatikai visszaéléseket én követem el, akkor azért felelősség terhel, aminek bármikor állok elébe!
Az ügyvéd levele tartalmaz egy nyilatkozatot, melyet tudtok használni egy esetleges eljárás során.

Magam részéről lezártnak tekintettem régen ezt az ügyet!

Döntésetekről értesítsetek!

Román György

Handy: +36 30 483 00 70

E-mail: gyorgy.roman@gmail.com

Weblog1: http://myownblacknwhite.blogspot.hu
Weblog2: http://tattooinfection.blogspot.hu/

Ez nem Te vagy (18)

https://myownblacknwhite.blogspot.com 

[2013.11.] Sokszor beszéltek már - túlzottan sokszor is. A beszélgetéseik vagy az érzelmi hullámok tetején végződtek, vagy az alján. Nem volt kellemes egyik félnek sem, tartson bárhol is ez az utazás. "Hamarosan vége." - gondolhat mindenki múltként erre az egészre. Tanán megbánták, talán nem.... nem ismerik immáron egymás gondolatait és nem is törekszenek erre. Apró cseprő sérelmek formájában próbálják egymás tudtára adni; "...önnön boldogságuk gátja nem lehet a másik viselkedése..." - legyen az egy kép, vagy akár egy kihívó mondat. Színlelt megnyugvás, zaklatott boldogság, amit csak a távolság megnyugtató érzése tud rendre tenni. Végre és végérvényesen.

Sokszor zárultak ezek a beszélgetések, átkozódással, átokkal és talán még sírással is, de a változni akarás mintha erősebbnek tűnne. Sokkal erősebb és sokkal kifinomultabb, választékosabb. Intelligensebb, emberibb. Nincs értelme okot keresni, de élvezettel hallgatta a férfi a nő kéréseit csiszolatlan stílusában. Megmosolyogta a keresetlen szavakat, az oda ne illő kifejezéseket, de tisztelte a törekvést, mert ez az akarat maga...

"Két héten belül a vidékilányon-en leszel.."

 [idézet]

Eszébe jut gyakran; fel lett ajánlva a szerető szerepe, talán élni kellett volna ezzel - gondolta, de...ez nem az ő dramaturgiája, soha nem fogadta volna el, ehelyett ő ajánlott, de ez az ajánlat kedvezőtlen volt a nő számára... Kevés lehetőséggel és keserves úttal kecsegtetett... ismét hallgatott eszére, de a fekete szíve helyére tette... Sokszor... Egyre gyakrabban, de most már tanulnia kell belőle...

Nem csak párt választott, hanem tanult valamit előző diskurzusaiból, talán előző életéből. Valami olyasmit, ami távol áll a hideg, számító; sokszor önző gondolkodásmódtól.

[2013.12.] A képek nem tanulnak. Beszélnek, de csak a kiválasztottakkal. Egy pillantás erejét a szemek adják vissza, a pillanat varázsát önmagunkban kell keresni. Beszélgetni a képekkel, viszontlátni árnyainkat megrázó... "élmény". Soha nem létezett érzések szállják meg emberünket, s ha tehetné mindenkinek átadna ebből...

Itt nincs feltételes mód. A képek nem mutathatnak, hanem mutatnak, nem beszélhetnének, hanem szavalnak érzelmek, vagy épp nyomasztó érzések szárnyain ontják magukból, örök mozdulatlanságuk verseit... nekem, nektek...

"Soha nem láttam Beát így mosolyogni.

Tudom, hogy szarul hangzik,

de melletted, így soha nem mosolygott.

Megtalálta végre a párját.

Illik hozzá észben, felfogásban, intelligenciában.

Ő az aki illik hozzá. Te nem."

[idézet]

A férfi sokszor visszaesett, a Nő pedig tudta ezt, hisz beszéltek. Érezni lehetett hangján a hiányt, amit nem akar már visszájára fordítani, nem akarja újra megismételni szeszélyes jeleneteit. Furcsa gondolatok vettek a férfin erőt, amikor szembesült ezekkel a szavakkal. Valahogyan ezek a megnyugvás pillanatai, hisz mindig azt mondta: "...engem nem tesz boldoggá a Te boldogtalanságod.". Ímhol, hát... bizonyíthat, bármily nehéz is ezt hallani, látni és elfogadni.

A végjáték gazdag. Mindenben. Ambivalens és félreérthetetlen dolgokban, a kényszeredett, talán kényszerített viselkedés lüktető véráramában megemésztett és soha ki nem mondott szavakban. Szegényes ez a gazdagság. Nem színes, nem viseli egyikük sem magán szívesen ezt a köntöst, hisz jelekkel, bélyegekkel teli, ahol nem a másikra aggatott jelzők okoznak fájdalmat, hanem a tudat, amelyben megformálódik a hang és az akarat, vagy épp ennek hiánya segíti világra a szavakat.

Inkább nevezhetnénk őket a kreatív agy motorikus-reflexiós kicsapongásainak annak tudatában, ahogyan ezek a szavak mondatokká összeállnak, s mutatják és szeme elé tárják erőszakos múltjának soha nem létezett jövőképét.

Forrás: http://comunidade.sol.pt/blogs/sarah/default.aspx

Hulladékként kezelt függőségek utolsó tánca, ahol már nem hatékony a női praktika, erejét vesztett a könyörgés, a hiszti. A szép és intelligens szó marad csak, ami hatni és tenni képes. Kényszerpálya. Nem bukás; megerőszakolt modorosság. Érezni minden szaván a erőszakos törekvést önmaga  és önmaga arcképe ellen.

"... miért nem a farkadra tetováltatod?"

[idézet]

A gondolat nem felejt, az érezhető kínos mosoly, a szavak ide nem illő szegényes devianciája ellenkezést és ellenáramlást szül.

"... ez nem Te vagy. "

[idézet]

[2014.01.] ...és elmúlt egy évforduló, tizenháromból tizennégy lett, harminckilencből negyven. Elmúlt végleg egy szerelem, elmúlt egy érzés, elmúlt a Nő, vele együtt az ember. Végleg és visszavonhatatlanul, a szemek elől... néhány napra. Szégyenletes és dicstelen véget ért az akarat.

"Sziasztok! Kellemes karácsonyi

ünnepeket minden kedves férfinak :)

Aki szeretne még jönni hozzám, ne sokat gondolkodjon.......

Még egy kis iddeig leszek,

aztán vár rám valami teljesen más jövő!!!

puszika Nektek"

[idézet - 2013. december 27. 22:04]

Történjék bármi, s bár szólja meg bárki a férfit e szavakért; de ez a sors nem méltó senkihez, hiába a végletesen eldurvult, ügyvédekkel, hamis tanúkkal, hazugságokkal teli helyzet; nem kívánhat senki ilyen jövőt a másiknak. Nem is teszi, csak szomorú... egyszerűen csalódott... van akiért érdemes, akiért újra loboghat a tűz, akiért megéri változni és változtatni... Akkor miért nem?

A végső hallgatás mélye bizalmatlanul beszédes. Ez a csönd beszélő és hallgató felelőssége egyaránt. Felelősség és elkötelezettség a jövő iránt, végső bizonyosság hiányában vagy épp gyanánt. Az idő soha nem döntött senki helyett és semmit nem akart... illetve csak egy dolgot... mindent.
 

A világ legszebb virága (18)

https://myownblacknwhite.blogspot.com 

A férfi a parkolóban állt. Felfelé nézett, várta kedvesét. A virágbolt kirakata előtt áll meg, ahol megcsodálhatta a kirakatrendező kreativitását. Összhangban a színek, a kellékek, a masnik, a kiegészítők és természetesen a csodaszép virágok. Ezt a hetet a sárga és a zöld kompozíciójának szentelhette a szakember; igazi szemet gyönyörködtető látványt nyújtva ezen a késői nyári napon. A csillogás, a napfény különleges hangulatba hozta.

A Van Gogh kiállítás Pesten ezekben a napokban nyílott meg. Különleges, interaktív élménynek ígérkezvén elhessegette azokat a sötét gondolatokat, melyeket ezeknek a programoknak a "megbeszélései" jelentettek kettejük között. A Nőnek minimális igénye sem volt az ilyenekre. Őt tökéletesen kielégítette, ha a "igaz barátnőjével" ütheti el idejét vízparton merengéssel, vagy épp krumplit sütögetve... nem számított. Kulturális igény híján ezek a programok szóba sem jöhettek - ami nagyon zavarta a férfit. "Már lemaradtunk egy Diana Krall koncertről..." - gondolta. A közeli Veszprém városában került megrendezésre és nagyon sajnálta, hogy ily módon elpazarolták a kitűnő lehetőséget, de itt az újabb alkalom.

Gondolataiból visszatérvén, a bejárathoz lépett. A hölgykoszorú kedvesen köszöntötte őt, s viszonozta. A pulthoz állott, s inspirálva a kinti fény és színjáték által, kiemelt a vázából egy telt mosolyú, barna arcú napraforgót - e világ leginspirálóbb virágát.

Leemelve azt Vincent van Gogh vásznáról, áthatva érzelmekkel, érzésekkel, bánattal, örömmel és minden "egyszerűen emberivel", amit e nagyszerű művész a világnak átadott valaha - tetszett neki az ötlet. Kinézett az ablakon és a Nő már ott téblábolt a kocsi körül. Kereste a férfit. Kilépvén az üzletből a Nő még nem vett észre semmit, megkerülte a férfi a Nőt, mintha a másik irányból érkezne, a háta mögé lépett és megsimogatta derekát.

Szenvtelen, monoton "Szia..." - "Talán rossz kedve van..." - gondolta a férfi. "Talán ettől jobb lesz a kedved..." - átnyújtotta a virágot és a Nő szemébe nézett. Hideg, csalódott tekintet, összetört pillanatok emlékei, szégyenérzet ült ki a nagy szemekre. Furcsa szavai a "köszönöm"-re emlékeztették a férfit, de mélységes csalódását semmi nem bírta eltakarni. S bár arca barna volt, még a Nő maga is elpirult viselkedésén. Erőt vett szégyenérzetén, s kényszeredetten elmosolyodott, ismét elrebegve a szót, melyet a hála érzésének szánnak, de nem sikerült. Látszott rajta a mélységes csalódás, melyet immáron sem leplezni, sem eltakarni nem volt kedve, így egy mozdulattal a lépcsőház felé vették az irányt, hogy a virágot ne eldobni kelljen, hanem vázába tenni - mint utóbb kiderült, csak a látszat kedvéért.

"... de hát szotyivirág?"

[idézet]

Mi sem megalázóbb és elkeserítőbb a férfinak, aki a világ legegyszerűbb (és talán egyik legszebb) virágát adja kedvesének.Csalódni valakiben vagy valamiben egy dolog. Ez sokszor megesett már mindenkivel. De ilyen elkeserítően ostoba csalódás, melyet a világ legtöbbször és legérzékibben megfestett virága váltott ki, ellenkezve minden szerető, kedveskedő szándékkal, amellyel egy férfi egy másik Nő felé fordulhat... ez az összeomlás pillanata. Egy végső vágás minden érzelem és értelem ütőerén. Minden szerető szándék meggyalázása; s a Nő legvégső, s egyben legalantasabb érzelmi szégyene a férfi előtt.

"Mindig van lentebb..."

[idézet]

Nincs már csalódott tekintet, nincs magyarázkodás. Egy pillanat alatt múlik el szenvedély, tenni akarás. Értelmet nyernek az elmaradt utak, melyek családtagokhoz vezettek volna. Utak, melyek soha nem valósultak meg, ismeretségek, melyek közelebb hozták volna őket egymáshoz. "Elmulasztott" bemutatások, melyek a legmélyebb szégyen érzésével kecsegtettek volna, s nem csak a "mivel foglalkozol" kérdésre, hanem mindenre, ami tükrözhette volna a Nő érzelmi, értékrendi - egyáltalán emberi - attitűdjeit.

A legmélyebb depresszió érzése hasonlítható ehhez. Elméje kihalt utcákon kóborol, kényszeredett álmában jeges szél csap arcába. Próbál lélegezni, de nem kap levegőt. Elfojtott torka az éltető elem után kapkod, s egy másodpercre meghal... Egy pillanat alatt riad fel halott álmából saját ágyában. Egyedül maradt és ismét rémálmok gyötrik, s ennek ékes bizonyítéka a Hello Kitty-s ágyneműn hagyott iszonyatos gyűrődés, amit a görcsbe rándult test hagyott maga után. A riadt agy még mindig nyomja a test minden zugába az adlenalint és az epinefrint. A hajnali riadt ébredés vad szívdobogásba csap át, de a fal csak bámul. Bénult teste szabadulni akar a neurotranszmitterek okozta hormonális béklyótól, de hasztalan... A simogatás és az érintés nincs többé - elutasított minden érzelmet végérvényesen; immáron csak az "árnyaira" számíthat. Ugyanazokra az árnyakra, mint Vincent van Gogh utolsó napjaiban. Nem tud immáron nyugodni, nem lel nyugalomra, mert lelkében kiürülten - társ nélkül - létezik.

"Aki a virágot szereti..." 

[idézet]

Nem szereti a virágot. Senkit és semmit nem szeret. Nem tisztel családot, értéket, embert és tudást, csak  túlélni szeretne. Túlélni...pedig azon a földön létezik, ahol szerették, azok az emberek veszik körül, akik segítették, azok akik a legmocskosabb pillanatokban is kiálltak mellette és a most - e pillanatban - sem a rosszat, hanem a meggyötört embert látják, akinek nem hangos és haragos szó kell, hanem egy kéz, ami elringatja végre a bölcsőt, megsimogatja az arcot, s minden pillanatában feledteti vele szomorú, sötét emlékeit. Sarkallja a jóra, empátiára.

Van Gogh virága a Nő lelkében egyre hervad. Élettelen  arca szomorúan tekint lefelé. Az elmúlás hozzá tartozik az életéhez, s ezt el kell fogadni. Ez az elmúlás azonban teremtő... új gondolatokkal, új érzelmekkel gazdagítja a férfi jövőjét.

"Mert aki csak túlélni akar, az túlél...

annak a legfájóbb gondolat az elmúlás."

[idézet]

Önző végjáték (18)

"Mondj bármit, történjék bármi...

nekem jó volt Veled..."
[idézet]

A férfi immáron tudta mit szeretne. Hideg fej, hideg szív. Ez volt a cél, de valahogyan mégsem úgy jönnek össze a dolgok, mert - bár nem a láng diktálta a "most" törvényeit - a Nő vonzereje és a férfi szíve, tenni akarása a Nő elesettsége ellen más hangnemben játszotta közös zenéjüket. Nem volt összhang, de az levezető dallamaik még szépen csengtek külön-külön is. Bízott a férfi. Bízott abban, hogy kapcsolatuk előestéje és közelgő éjszakája békésen zárul, barátsággal, s mindazokkal a szép, egymástól tanult, ellesett apróságokkal érzik majd magukat gazdagabbnak, melyek azután a másikra emlékeztetik Őket, s ezek az emlékek még akár egy könnycseppet is tudnak a szemekbe csalni, akár évek múltán is... [s bár e pillanat nem adja ezt egyiküknek sem, történjék bármi a férfi e hitében soha nem szűnik csüggedni]

Csalatkoznia kellett. Hitében megtört a Nőben; emberként, társként, partnerként... talán csak egy maradt meg; maga a Nő. Nem a punci, nem a test és nem a kémia, hanem a Nő. A hang, az illat, az elmúlással fenyegető érzés, egy tiszta, gyermekien őszinte pillantás emléke; mélyen az ideghálózat részeként, soha ki nem törölhetően csak Ő maradt... a Nő.

Milyen furcsa kettősség. Sokat gondolkozott ezen a férfi. Jövőjében ugyanaz a kettős-kétes ambivalens érzés vesz rajta erőt, amikor sokadjára hívja föl Bernit, Barbit, Szilviát, Évát, Krisztát, vagy épp azt a hölgyet, aki szívesen eltölti a férfival szabadidejét. Mindannyian kedvesek  vele és ezt a férfi élvezi, hisz a dolgok oly sokszor kellemesen "elfajulnak".

Volt olyan hét, amikor minden nap más nőnél ébredt. Gyötörte emiatt a lelkiismerete, de ezt az őszinteséget megtagadta a Nőtől. "Nem jár neki, mert Ő soha nem volt őszinte..." Valószerűtlen, kétes jelenében kóborolt egyik nő ágyából a másikba; nem találta helyét.

Hazugságok sokaságával leplezte távolléteit, melyek az őszintétlen létének billogát izzó vasként nyomták lelkiismeretére... gyötrődött, s lassan tönkrement benne néhány hét alatt. Elvesztett bizalom, elkorcsosult, figyelmetlenségek jellemezték útját, melyben már nem a Nő játszotta a főszerepet. Hitevesztetten próbált talpra állni, s megválaszolni a kérdést; melyet csak hetekkel, hónapokkal később tud megfogalmazni, egy kultúrálatlan, goromba beszélgetés után; "Miért nem működött?"

"Minek menjek? Sírni egész nap?"
[idézet]

Olyan visszafordíthatatlan változások indultak meg a Nőben és a férfiban, mely nemcsak megváltoztat minden eddigi érzelmet kettejük között, hanem ősi erőként, üvöltve gyúrja át jellemüket, énjüket, s, hogy ez az "irány" kinek mit jelent, azt a kedves Olvasó a sorok között olvashatja, érezheti. Nem létezik olyan isteni beavatkozás, amely ezt a szabadesést megállíthatná. Nem lehet gátat szabni a magasból szabadon aláhulló víztömeg látványos szétesésének, ahol a vízcseppek együtt indulnak el, de útjuk végét nem tudhatjuk. Lehet Ő szemkápráztató, fényes csillogás, vagy épp a szivárvány egyik színe, de akár egyszerű vízcsepp is, mely egy szeretkezés után hálásan és letörletlenül gördül végig a Nő hátán.
 

"Szia!

Habár másképpen látjuk egymást; különösen azt, hogy mi vitte kapcsolatunkat az enyészetbe, egyet őszintén mondhatok: köszönök minden szépet amit Tőled kaptam - s gondolj bármit a szeretetemről, szavaid alapján csak én fogom tudni, hogy valójában miként éreztem irántad és mit érzek most...

Az mondtad: nem sikerült... ez így nem igaz! Elindultál egy olyan úton, ahol sikerülhet jobb és értékesebb emberré válnod; s, hogy ez az ember valóban az előző önmagad... nos, ezt majd eldönti más.

...
Köszönöm megtisztelő figyelmed és őszinte szavaid; boldog vagyok, hogy megismertelek.
Különleges része voltál az életemnek, amit szívemből köszönök.

Kívánom, legyen szép a jövőd, várom válaszod..."

Vagy legyen az egy szép vers, egy virág, ami könnyeket csal a szemekbe... nem számít. Egymásnak végleg részei lettek, s egyetlen másodperc sem telhet el életükből többé, hogy gondolataikból egymást bármily formán törölni tudják. Egyetlen  ellenük immáron a realitás. Csakis a való az, amely visszahúzhatja a fékevesztett szárnyalást. Nem lehetőség. Egy realitásában sebzett alternatív valóságban élnek...  és lebegnek.

Nincs egyensúly többé, de a egy végzetes zuhanás is látványosan kezdődik. Felülkerekednek ősi erőkön; párbeszédjeikkel, heves, mindent elsöprő zabolátlan, fékevesztett együttlétjeikkel, ahol nincs szerep osztva bármilyen érzelemnek. Csakis az ösztönök és a puszta hiányérzet játszik. Csak a zsiger. Nincs egyensúly.

"Szia Szívem!

Ismét sikerült oly módon elválnunk, mint két egymásnak teljesen idegen ember, sértődöttséggel talán még haraggal is.Úgy tűnik számomra, hogy nem sikerül nekünk az áhított normális kapcsolat felépítése kettőnk között, valamilyen tényező - vélt, vagy valós - mindig közénk áll és ahogyan a jövőnket nézem (a múltunk ismeretében) közénk is fog állni.

De nem csak ez miatt vagyunk rosszban, tudom, mert ezt talán még Te is megértenéd. Sajnos ennek az alapja már részemről lezártnak tekinthető, mivel szilárd elhatározásom visszamenni suliba, sportolni rendszeresen és rendbe rakni a viszonyom a fiúkkal és Bernivel is. Én nem szeretnék semmit Tőlük, csak azt, hogy a gondolataikban ne tekintsenek rám, mint ellenség, mert valaha szerettük egymást, vagy épp egy család voltunk. Ezek a dolgok szívügyeim és a lelkiismeretem megnyugvását szolgálják adott esetben Veled vagy Nélküled egyaránt. Ez a Te döntésed; bármerre is húz az eszed vagy a szíved, elfogadom, de tudnod kell: borzasztóan sajnálom és vigasztalan vagyok, hogy ezek a dolgok számodra nem teljesen természetesek és magától értetődőek, pláne azt, hogy ezeknek sikerült úgy tönkre tenni kapcsolatunkat, hogy elsodródtam szinte az elhidegülés határáig.

Van egy pillanat a kapcsolatunkban, ahonnan nem lesz visszaút és úgy érzem, hogy minden ilyen beszélgetéssel közelebb és közelebb kerültünk ehhez a peremhez. Jól érzed, hogy én már csak egy kézzel kapaszkodom és eszem szerint zuhannék inkább; de a szívem tartja még a kezem. Szívem, azt kérem: taposs rá, vagy fogd meg két kézzel és a józan eszedre hallgass, ne a szíved diktálta eddigi tapasztalataidra, mert akkor csalódni fogsz... bennem is, mint eddig sokakban.

Őszinte szeretettel;..."

Sokszor beszéltek chat-en, bár ezt a férfi nem szerette. A Nő és a férfi gondolkodásának óriási különbsége álladó félreértések forrása volt. A férfi nem tudott és nem is akart puritán egyszerűséggel fogalmazni, melyekbe sokszor csempészett kettejük érzelmi sivárságából adódóan olyan gondolatokat is, melynek "véletlen" elszórt magvait virágzásra szánta. Ha nem is ott és akkor, de talán később. Hasztalan. A szép szavak, az édes gondolatok, a simogató versek immáron nem működnek a legősibb ösztönök szintjén. Az egykor meleg öleléssel kecsegtető fogalmak gúzsba kötött, önző önkifejezésekbe fordulnak, de valahogy mégis otthonos...

"Bizsereg a puncim.... mikor jössz haza?"
[idézet]

Nincs vágy. Feslő vágyakozás híján követelődző, ellentmondást nem tűrő testi kényszer az úr, ahol a "kielégülés" és az "elfogadható" fogalomkörei fedik egymást. Ébredni kell, de e pillanatban ismét elkezdődik. "Dugjál már meg! ..." - A Nő szavai már valódi erőszakossággal hívja a férfit táncba. Nem finomkodik, nincs benne semmi érzelem; egyszerű, célratörő vulgaritásával letaglóz. Primitív és önző módon esnek egymásnak, hisz mindketten már csak egyet akarnak: saját magukat kielégíteni. Tudat alatt térnek vissza a kezdetekhez. A férfi ismét a Nő vendége volt - talán egy picivel több élvezettel... de immáron ez sem biztos.

Vonzerőnek, csábító szavaknak nyoma sincs, a végső tekintet idéz néhány - a múlt homályába veszett - érzelmet. Elkezdődött egy végjáték, számolatlan főszereplővel, akik más-más tragédiákban játszanak.

Számtalan ismeretlen vendég, számolatlan ismerős barátnő tűnik fel harmadikként, negyedikként... sokadikként. Immáron mindketten zuhannak... szabadesésbe fordult a kapcsolat...

Ébredés (18)

https://myownblacknwhite.blogspot.com 

Reggel jön reggelre, számolatlanul. Szótlan, csendes indulások, félhomály, sebtiben felkortyolt reggeli kávé, melyet csak nagy néha zavar meg egy kedves, "kérdő szempár". Ronnie jelenik meg néha a konyha ajtajában, s kérdőn néz a férfira. Nincs hozzászokva a reggeli "forgataghoz".

A kinti zaj nem zavarja az "uraságot", de a pohár csörrenése, a kávéhoz készülő forrongó víz csobogása furcsa számára. A csomagolópapír zaja, amiből előkerül a friss briós, amit a férfi hozott a Nőnek reggelire nemcsak, hogy csábítóan hat, de láthatólag minden motorikus idegszálat megfeszít benne, ami visszahúzná őt a finom meleg takaró alá a Nő fenekéhez. Újabb szempár tűnik föl. Molly az. Érdeklődve figyel, hogy mi lesz a sorsa annak a finomságnak, ami a férfi kezében járja reggeli táncát, hullatva néhány remeknek ígérkező morzsa-falatot a konyha padlójára. A briós szem elől vesztése azonban felad minden érdeklődést a "kiscsajnál", így megunja a várakozást. Irány a Nő párnája, de Ronnie nem követi. Már az asztalról figyel. Helyezkedése közben rátelepszik egy nyitott spirálfüzetre. Ismerős lista - gondolja a férfi, de e pillanatban a kávé még fontosabb.

Leül, s belekortyol a finom nedűbe, s visszanéz az asztalra. Rápillant a nyitott füzetre és fürkészőn kezdi a gondolatait rendbe rakni. Vajon olvasta ezt a Nő? S, ha olvasta, akkor érthette?
Ezt a listát még Bernivel kezdték el összerakni azért, hogy eldőljön végre kettejük sorsa, s ne tartsa kétségek között azt, aki ezt nem érdemli. Egyértelmű lista. Nincs kérdés, csak válaszok, számok, hideg fej... rózsaszín "felhőszemüvegen" keresztül.

"Igazi fájdalmas lista. Nem lett volna szabad ilyesmit készíteni..." - gondolta a férfi. A valóságához kétség sem fért, fájdalmas, éles tartalma a összeomlás előtt álló értékrendjének állított tükröt az utolsó szó jogán, amivel a kivégzés előtt állók is szemközt néznek. Végzetes, minden pillanatot átható "bakancslista". Túlmutat a józan ész határain, de olyan erővel vág szemközt, hogy a könnyével együtt a vér is kicsordul.

"Ki vagyok?

Ki akarok lenni, hogy elfelejtsem a nevelt srácaim?

Ki szeretnék lenni, hogy elhagyjam a barátaim, a tanulást, a szorgalmas munkát, a sportot?

Kivé lettem, hogy zuhanok egy olyan szakadékba, ami nem kecsegtet jövőképpel,

meggyaláz, hányattat, hanyagol érzelmileg, emberileg, s kiöl belőlem minden empátiát?

Valóban akarok az lenni, aki feláldoz mindent és mindenkit?

Ki lesz belőlem így?"
[idézet]

Nehézzé válik a lélegzetvétel, miközben gyorsul a szív. Elönti a testét a meleg érzés, levegő után kapkod, de a feszültség nem engedi levegőhöz jutni, mintha nem létezne levegő, csak a nyomasztó gondolatok. Azt kellene belélegezni, hogy szétáradjon a testben, minden sejtjét kiéheztetve a halálra, majd az újjászületésre egy másik emberként.

"Te a punciba lettél szerelmes..."

[idézet]

Reinkarnáció egy olyan torzóba, ahol nincs helye léleknek, nincs mosoly, nincs jövőkép, nincs hit, nincs szerelem, nincs szerelmeskedés... marad a baszás, nincs érintés, csak nyomorult, hitvány testiség, nincs pillantás, helyette üres, csökevényes tekintet és kényszeredetten elbohóckodott pillanatok.Nincs igaz szó, mire számítani lehet, s ezt az idő idő bizonyítja... sokszor, túlzottan sokszor.

"Sziasztok! ...

Aki szeretne még jönni hozzám, ne sokat gondolkodjon.......

Még egy kis iddeig leszek, aztán vár rám valami teljesen más jövő!!!

puszika Nektek"
[idézet]

Nincs már a mondatnak kezdete, csak szó nélküli hümmögés, s a mondat vége legjobb esetben is az ajtó csapódása. Kilépve az ajtón csak a férfi menekülni és nyugodni vágyó gondolata visszhangzik önnön agyában... "El innen! Minél gyorsabban..."

Kettesével veszi a lefelé vezető lépcsősort, s kiérve a lépcsőházból még az emeletes tömbök közötti zajok is megnyugtatólag hatnak a sokszor elszenvedett hangos szavakhoz képest. A jutalom-lélegzetvétel a valódi világból újabb erővel tölti fel, száműzi az egyre szúró nyomást szíve tájékáról... indul munkába... szerencsére a Nő későn fog felkelni.

"...and the longest hours I've had in my life
Were the ones I went through to know I was right
So I'm safe but I'm a little outside
I'm gonna laugh when I'm buried alive

Stay, you dont always know where you stand
Till you know that you wont run away
Theres something inside me that feels
Like breathing in sulfur..."

[Slipknot - Sulfur]

Nincs következmény, csak az összeomlás. Végső, szégyenletes csapás az érzékekre, a férfias értékekre, amelyekkel egykoron a Nőt csábította, neki kedveskedett. Az átkaroló mozdulatok, a pillantások, az érintések s az összes féltett intimitás semmivé válása egy utolsó offenzívaként árad szét elméjében irányítva testét és szellemét máshoz, másokhoz... arra érdemesebbek felé.

"Tudod, hogy hogyan kell egy Nőhöz nyúlni...

...van benne gyakorlatod...."

[idézet]

Hová tűnik a szépség? Hová tűnik a finomság? Mivé lesz a Nő önmaga súlyos kényszereivel szemben. Nincsenek válaszok, csak mély álom és menekülés. Alvásba, álmokba, vagy épp hamis barátokhoz, barátnőkhöz. Igaztalan, érdekekkel átszőtt tanácsokhoz.

Nem számít már semmi. A döntés maga a jövő, amit a férfi a listával életre keltett és ebben nincs szerepe többé a Nőnek. Semmivé foszlik minden közös gondolat, minden közös emlék a hazugságokkal megerősített tettek súlya alatt, legyen szó hamis terhességről, vagy épp olyan időzített telefonhívásokról, melyek soha nem történtek meg és más, szerető karok közé hívták a férfit, de ez akkor még a jövő...  Ez nem közös döntés, hanem ítélet... egy érzelmi kivégzés, melynek végrehajtása előtt minden kegyelmi kérvényt idő előtt és sajnálat nélkül utasít el a férfi. A Nő pedig mindezt tudattalanul, vakon és ostobán jóváhagyja. Csak így tűnhet elő ismét a férfi számára egy szépségekkel gazdagon tarkított jövő képe...

Van akiért megéri...

Nos... néhány napja nem írok, mert pakolok. Pakolom szét az életem, pakolom az emlékeim dobozból dobozba, ki az erkélyre, be az ágy alá. Próbálok rendet tenni a "hóesésben" - Máltai szeretetszolgálat, szemét, nem szemét, megéri kidobni, megéri elfelejteni vagy épp kötelező elfelejteni... A kategóriák újabb és újabb dobozban landolnak, aztán útjuk folytatódik a szemetes vagy épp a tágas kültér felé.

Az elmúlt napokban töltöttem a negyedik X-et. Sok barátnőm és barátom megköszöntött. Jó érzés volt hallani a sok telefont, FB bejegyzést, sms-t. Óriási érzés, ha az ember a barátaitól ennyi kedves visszajelzést kap, mert ezért éri meg élni. Ezekért az érzésekért, tudva, hogy törődnek, foglalkoznak veled - s Te is tudod; ezekre az emberekre az életed folyamán bármikor és bárhol számíthatsz.

Érettük volt érdemes változni és változtatni az életem eddigi menetén,

de most elgondolkoztam.

Vajon valóban változtattam?

Valóban tettem azokért az emberekért bármit is, akik számomra fontosak?

Annyit tettem, hogy el tudjak rugaszkodni eddigi életem folyásától,

vagy "csak" annyit tettem, amennyit én láttam jónak?

Nem filozofálgatok, mert szart sem ér; inkább kimondom: még lófasz sem változott, csak a hely... lehet az Budapest vagy épp Sopron, teljesen mindegy, hogy hová költözik az ember, a választott sorsa útól fogja érni, ha nem a cselekedetein változtat és azt nem gyökereiben teszi.

Sokat tanultam az elmúlt néhány napban. Megtanultam kire számíthatok, megtanultam, hogy ez az ország bővelkedik elkorcsosult, eltorzult gondolkodású emberekben, hazugokban, kurvákban, szajhákban és ostoba, agy nélkül zombi emberekben; a "lakosságban". Lassan... csak nagyon lassan gyűlnek körém azok az emberek, akik mutatják ennek az ellenkezőjét. Nem hangosan, hanem halkan. Szerényen, csendben.

Rá kell jönnöm, hogy szeretem Őket. Szeretem ezeket az embereket, akik értéket adnak számomra. Szeretem Őket, mert elmondják; mennyire hiányoztam nekik az elmúlt évben. Elmondják mennyire megváltoztam az elmúlt évben. Elmondják, mennyire örülnek, hogy az elmúlt év végre a múlt... együtt örülök Velük. Szeretem Őket, mert tudatják velem, hogy érdemes változni és változtatni; nemcsak helyet, de gondolkodásmódot, életstílust, életirányt... érdemes változtatni, mert jobb ember vagyok általa.

"...aztán vár rám valami teljesen más jövő!!! ..."

[idézet - 2013. december 27. 22:04]

Ez a jövő elkezdődött számomra és Ti barátaim, olvasóim... részesei vagytok, részesei lesztek, mert a gondolataim olyan helyekre kalandoznak, amelyek a múlt szürke árnyait olyan színekben pompázó fény-áradatba öltöztetik, melyet elképzelni sem tudtok, s szavaimon keresztül fog dolgozni fantáziátok, megelevenítve minden érzést, melyet ez az élő-múlt jelentett valaha.

Szeretem a múltam. Nem benne élek, hanem vele. Szeretem felidézni, habár e pillanatban olyan érzelmi és erkölcsi mélységeket jelent, melyet csak azok a barátaim tudnának elmondani, akiket oly goromba módon elhanyagoltam. Ők viszont nem mondják. Tisztelnek és hallgatnak. Hallgatásuk olyan utakat mutat, melyet többé nem övez a szégyen, nem fél a kéjes-ismerős pillantások erejétől, nem burkolódzik mély hallgatásba a lélek, a test... nem védi magát, hisz nincs ki ellen, mert ez valóban teljesen más jövő.

 

 

Közben elmúlik egy újabb nap épp ebben a percben és hiszem, tudom: ez az élet bővelkedni fog olyan pezsgő érzelmi fordulatokban, olyan fennkölt kalandokban, amelyet soha nem kaptam volna meg  régi életemtől. Nem azért mert nem lett volna képes, hanem azért mert nem volt akarat. Üres, néma szavak voltak, hang és jelentés nélkül, mit most csak mindkét énem egyszerre tud és akar színessé varázsolni, s nincs is rajtam kívül a világon senki, aki ily módon élte volna meg.

"...ez a jövő maga az életre szóló,

örökkön halott múlt!"

[idézet]

Azt mondtam volna, hogy lófasz sem változott? Ez nem igaz! Minden megváltozott és semmi nem kellett hozzá, csak negyven év, én a fehér és én a fekete. Szeretem a kettősségem és ki is használom, mint most is, hisz hol az egyik beszél hozzátok, hol pedig a másik. Kiegészítik egymást, mert nem akarok válaszutat. Nincs miért, nincs ok és nincs ezáltal okozat sem. Csakis az akarat létezik... az ember önmaga, aki ember akar lenni, emberré szeretne válni sok év után önmaga és mások szemében, megfelelni végre saját elvárásainak, hogy változni képes... önmagáért, a választott útjáért....az értékeimért, a szeretteimért, a választott szerelmemért... mert van... létezik az, létezik Ő... akiért megéri... megérte visszatérni a helyes útra.

Tetszett a járatlan út így visszagondolva. Nem volt szükség érzelmekre, értelemre, gondolkodásra. Hideg, számító "nem"-ek mentén vezetett minden gondolat, menekülésre, kijátszásra beállítva minden elektronikus és emberi idegsejt... sekélyesnek tűnő, de mégis oly sebes sodrású, hömpölygő hegyi patakként zúzta halálra értékrendem. Kívülről gyémántként csillogó, fagyos, jéghideg erejével, pengeként hasította szét a változásba vetett hitem. Agyamban idegsejtről, idegsejtre tervszerűen bontotta le a neurális kapcsolatokat értelem és érzelem között minden egyes szó... mégis... az emlékezés felmelegíti ezeket, élménnyé formálja a kétes értékű pillanatokat, a szavak és az értelem nélküli szóváltásokat, az elkorcsosult, hitvány érintések perceit. Ahogy az emlék a jobb karon is már csak csak különös ismertetőjel... az idő is végleg elmúlik; megmutatja magát az öregedő kézen, ahogyan ráncai egyre gyülekeznek... egyre csak múlt lesz minden.

Pakolom az életem. Egyik polcról a másikra. Ami most emlék az később szemét lesz, legyen az a polcon, vagy épp az agyamban. Folyton átértékelődik minden... de ebben ez a szép. A halk, csendes emberek társasága vonzóbb... egyre vonzóbb.

 

Azt mondta egyszer Albert Eistein:"A problémát nem lehet megoldani azzal a gondolkodásmóddal, amivel teremtettük." - Erre én azt mondanám: "...akkor oldjunk meg vele más problémákat!"

 

Prága... örök szerelmem... I.

Különleges szerelmemre szeretnék visszanézni. Soha nem múló értékekkel bír, életre alkalmas, véletlenül felfedezett igaz társ, vagy akár barátnak is mondhatnám.... Prága. Örök értelem, érzelem, művészet ami hozzá társul és csak a gótika képes olyan mélységeket teremteni megjelenítésében, amilyen mély érzelmeket táplálok e város iránt. Prága... a szélsőségek városa... későn megértett, de soha fel nem fogott művészeteké és művészeké. Zenészek, festők, képzőművészek színes serege lepi a város fő ütőereit éjjel és nappal; nincs oly időszak a "Karluvi Most" közelében és rajta sem, amikor a zsibongó, útját kereső tömeg zaja ne csengene fülembe, vagy épp a "Malostranske Namesti" felé közeledő villamos dübörgése ne villantana be egy egy emlékezetes pillanatot arról a napról... arról a bizonyos napról, amikor először, vagy épp sokadszor jártam meg Prágát... magam, vagy másodmagammal... Most is érzem a Bileho Lva Restaurace királyi étkének minden ízét, mindent feledtető ropogós, történelmi zamatú porcos, sült bordáját, amit kézzel kellett enni... fantasztikus volt....

Két világ harcol bennem és nem értem.... mármint nem értem harcolnak, mert ez már egy lejátszott küzdelem. Engedje meg a hallgató, hogy sajátságos szemszögemből is értelmezni tudjam e várost, olyan szempontok alapján, melyeket - valószínűleg - soha nem fog más, íly módon megtenni.

Sokszor voltunk Prágában. Sok különös nézőpontból sikerült megismernek a város és köszönöm az ott lakóknak, hogy benne élhettem néhány napig. Soha nem éreztem magam turistának, nézelődőnek. Otthon voltam... mindig azt éreztem, hogy Prágában otthon vagyok. Körbevesz és körülölel a történelem, körbevesznek a nagy uralkodók szellemei és szellemisége, amiként népüket és alattvalóikat olyan utakon irányították, tisztelettel és gonddal "terelték", hogy az a mai napig pedáns és példamutató értékként szolgálhat a világ minden lányának és fiának.

Ide jöttünk... ki tudhatja hányadszor... szerelemmel telve - vagy épp erre számítva -  szívünkben, de feltétlen szeretettel e város nagysága iránt... Otthon vagyunk e falak között, nem számít, hogy épp negyven vagy mínusz húsz fok van. Sétálunk egész nap, rójuk az utunk, s gondolataimban végre rend uralja a káoszt. Az elején vagyok egy olyan útnak, amit nehéz elkötelezettség nélkül felvállalni a világ szeme láttára, de olyat teszek, ami fordít az életemen... fordítja és simítja nézeteim, más irányból láttat olyan személyes dolgokat, gondolatokat, amely csak most mutatja az igazi utam...

Ez az út vezet csak ahhoz, ami kimondatja velem... merre vannak az értékeim, mennyit jelent számomra egy fényképen visszakapott mosoly, s hogy mennyit kell keresnem ahhoz, hogy egy olyan képet találjak, amelyen a számomra kedves arc pillanata tükrözi a jövőbe fektetett hitét. Sem sorrendiségnek, sem nagyságnak nincs jelentősége; semmit nem csorbít az adott pillanat és a jelen érzésein.

Tűnjön hát el a nagyság, nagyra vágyás, kisajátítás akarata, de még a fogalma is, hogy e színmű ne események sorozata vagy annak jussa legyen, hanem egy igaz érzelmi karcolat. Nincs összevetés, hogy ki mennyire és mily módon volt és lesz szeretve, nincs döntés... nem szükséges. Érezni kell, mit tettünk, amit és ahogyan tettük ott és abban a pillanatban... szép volt.

Két arc és két lélek fog megjelenni, párhuzamosan, tisztán; megláttatva a kedves olvasóval mindezt. Nem kommentelem a képeket, inkább leírom, hogy akkor és most mit is érzek, párhuzamba állítva az akkori jövőt és a jelen múltját.

Minden pillanat, amit e város falai között töltök egyfajta örökkön-örökké érzéssel telít meg. Megingathatatlan vagyok hitemben, céljaim kristályossá vállnak, nem érzem a bizonytalanság szorongató érzését, történjen bármi is. A történelem ereje, a város és a társam szellemisége erőt ad egy olyan folytatáshoz, ami a prágai napot egy teljes egésszé teheti, de ez csak a társammal lehet igaz.

A prágai sétáknak egyszerűen nincs párja. A falak és a macskaköves utakba ivódott történelem minden lépésnél visszhangoznak - néhol szó szerint, hisz az utcák alatt a városrész teljes ismétlődését találnák. Az Old Town Sqare ilyen példának okáért.

Mesés pillanatok, szabadság élmény, szabadon száguldó szellem. Művészetek, mesterségek áhitattal csodált, nézett vagy éppen kézbe vehető remekművei [fából faragott cicák, kerámia fülbevalók] inspirálják az ember lelkének, szerelmének, partnerének, társának egyre nagyobb és szorítóbb ölelésére, ami talán a fulladásig fajul(t). Talán most látható az ok... a valódi ok... a pszichiáter úgy fogalmazott:..."belső drive" egy ösztön, egy hajtóerő, egy kényszer a szép felé, lépés a kedves és a kedvesség  irányába, egy finom mozdulat, egy sóhaj egy könny, vagy akár egyetlen szó, amit a jelen "Y-generációpluszmínusz" tíz úgy emleget: "Szeretlek".  Ha nézem a képeket, ezek a szavak értelemmel és tartalommal töltődnek fel, visszaidézve olyan beszélgetéseket, melyek a megörökített mosolyok mögé bújva simogatják e pillanatot, szóljon is ez bárkiről.

A séták csak a közelségről szóltak. A fáradtság folytonos érzése viszi egymás felé az azonos gondolatokat, megérteti velük, hogy a "tánc", amit közösen járnak, túl van a tisztelet lépésén, s bizalom az amit e lépésekkel a férfi meg szeretne szerezni, csak akkor - és csakis akkor - adhatja át magát a Nő a férfinak, ha ez a bizalom megadatott.... egy életre és visszavonhatatlanul. Közhelyek, feltételek nélkül, tisztán egymás szemébe nézve... elfogadóan, mosollyal... ha csak egy aprócska mosollyal is.... tudomására hozva a velem szemben állónak;

"...úgy fogadlak el, ahogyan vagy és szeretném, hogy boldog legyél..."

Prága maga a tánc... az intim közelség, ismerkedés, szemközt pillantás egy valótlannak tűnő korszakkal, konfrontálódás önmagaddal, élményekkel érzékekkel... egy attitűd... a szó legszorosabb értelmében vett elkötelezettség a boldogság mellett.

Magaslatok. Szárnyakon kelt és szárnyra kap minden gondolat, ami e szóról jut eszembe emberi léptékkel. Ha művészibb módon szeretném megfogalmazni, azt mondanám, hogy a közös pillanatok értéke, ami felbecsülhetetlen erővel tör elő az ember létének minden pillanatában, minden közös pillanatban. A képek és az együtt, minőségben eltöltött idő nem csak varázslatos, de tisztán láttatja most is minden célom, akarom a változást, hogy át lehessen újra és újra élni minden áldott nap csodáját, legyen szó Prágáról vagy legyen szó egy ablakba kitett még éppen nyíló virág minden napi látványáról.

Rájöttem... szeretek mosolyogni. Szeretem az engem körülvevő emberek, barátok mosolyát, szeretek mosolyt kapni... A mosoly erejénél már csak egy szó több, ami elhangozhat valaki szájából; a legtisztább szó, amihez nem ragad a hétköznapok tisztátalansága... a "köszönöm"!

Ismertem egy nőt aki kíméletlen őszinteségével, letaglózó, egyenes szavakkal tudott beszélni hozzám; szavaival éles és mély sebeket ejtett, de nem bánom. Ezek a szavak mutatták meg, milyen tiszta és mély az érzés - legyen az szeretet vagy gyűlölet - ami az emberből áradhat. Soha nem sikerült ezt az embert megismernem igazán, de talán még nem késő erre törekednem.

De hangozzék el egy szó is, amit oly nagyra tartok és néhány napja sikerül kimondanom olyan mélyről, mint ahogyan ezt magamtól elvárnám:

Köszönöm Neked! Őszintén, szívemből köszönöm!

Köszönöm a kitartást, a szeretetet, köszönöm a perceket, az órákat, köszönöm, hogy mellettem álltál, köszönök minden tanácsot, pihenést, felfrissülést a hétköznapokban, a zavart pillanatokban, köszönöm, hogy mindvégig őszinte voltál. Köszönöm, hogy vagy....

Prága maga a szó: Köszönöm. Prága a mi városunk... örökkön. Nem a visszaidézett emlékek indítják meg bennem az érzelmi lavinát, hanem az érzés, amivel kimondhatod a másik ember szemébe a gondolataid amikor csak szeretnéd, ő pedig figyel rád... minden lélegzetvételével, minden pillantásával veled van, nem jár máshol a lelke, érintésével megerősíti és visszajelzi minden gondolatod... érzed: bizalmat ad.

Soha vissza nem volt bizalmat... Talán nem illik ilyen fennkölt visszaemlékezés mellett beszélni a legáldatlanabb pillanatokról, de ezek a momentumok azok, melyek elfordíthatják az ember társát, figyelmét szeretetét... de nem tették... most már biztosan érzem... soha nem tették.

Prága már biztosan az "érzelmi bódulat hatása" alatt marad egész hátralévő életemben. Visszatérni olyan, mintha az abszinthos lebujba nyitnék be folyton, érezvén torkomon a lecsurgó alkohol mardosását, s hol agyamban szabadulnak fel Kafka mítikus átváltozásával kapcsolatos emlékei... Talán ő is szerette az abszinth-ot... valószínűleg igen...

Prágát nem meglátogatni kell, hanem megélni. Ugyanúgy megélni, mint azt a szeretetet, amit kaptam, azt a megbecsülést és figyelmet, amit bódult állapotom, fojtogató, mégis egyfajta lemondó viselkedésként manifesztált szorongva, hogy mi lesz, ha elvesztem, de magabiztosan, hisz tudatában annak: ha kopogsz, ajtót nyitnak... mint ahogyan oly sokszor...

Félre kell tenni ezt a szédült magabiztosságot, büszkének maradni arra, amit elértünk és kimondani újra és újra, leszegett fejjel, tudva, hogy csak az őszinte szó hoz a nyomás alól felszabadulást;

Köszönöm!

Prága - örök szerelem II.

Prága... csavarodik a szívem Élmények, kézfogások, egymásra pillantások, melyek a jövőben kutatnak, de nem azt, hogy mit gondol a gyönyörű szemek gazdája, hanem azt, hogy milyen jövőt képzelsz magad elé, mi lenne az az ajándék, amivel nem a meglepetés erejét adnád, hanem egy olyan érzést, amit egész életében nem szabad felejtenie... ennek az utazásnak nem az út a valódi értéke... az csak az ára... eljöttünk ide átérezni mindazt, amit király eleink adtak... szépséget, intimitást, fantáziát, szerelmet, szeretetet... mindazt, amit otthon nem tudsz ily átéléssel átadni társadnak.

A hangulat, ami egy ilyen utazást jellemez, semmihez nem fogható. Valami olyan állapotba kerülök, mintha folyton repülnék. Ismerős arcokat keresek folyton, kibeszélném ismereteim, versben, rímekben, átadnám minden tudásom, s élményem - ha tehetném - egy másodpercben, egyetlen szóval, vagy mozdulattal. Ezt csak az tudja megérteni, akit magával ragadott az érzés - legalább egyszer -, milyen is úgy érezni, hogy szeretnek. Szeretnek szótlanul, érintetlenül, pillantással... szeretnek tevőleg, vagy épp anélkül...

Prága és a művészetek egy be forrtak számomra. A nyüzsgő tömeg körbeveszi a portréalanyokat, majd szétnyílva eléd tárul az arc, karikírozva vagy éppen realitásában, de mindenképp mosollyal, örökkön. Már a híd bevezetőjén keveredik a nemesebbnél nemesebb fények és fémek, kristályok, féldrágakövek, opálok csillogása vegyül a kerámiák égetett színeivel a kirakodóknál, a kézzel font fülbevalók vékony szárába beleképzelheti a látogató a világ minden fémének csillogását, legyen az réz vagy épp arany. A borostyánok nehéz zöldjeikkel és narancsukkal színültig töltik a kirakatokat, zajos egyvelegükkel az ezüst szinte semmivé válik... királynőkhöz, királyokhoz mérhető a látvány és az érzés, ami körbevesz minduntalan.

S hogy kinek mi illő, azt nem pusztán vagyona dönti; személyisége inkább. Van, kinek a zirkónium, fehér arany, a platina és a kerámia színpompás csillogásának keveréke erősíti báját, van, kinek a fából faragott macska, melynek tekintete - lévén evilág és pokol átjáró kapujának őrzője - mindörökre örökre beleégett az olvasóba, de van, akinek a kézi munka nagyszerű egyszerűsége évekre szóló boldogságot s emléket ád.

Szeretem ezt a fajta csillogást és vissza fogok térni még sokszor. Ha megtehetem, akkor még életemben, de lelkem örökre Prága becses lelkéhez fűződött.

Ki a megmondhatója, hogy egy lelket, hogyan is érint meg egy ekkora erő, hogyan tör belőle elő, a vágy, mit senki nem magyaráz, s fényének képe hol történelemhez, hol a jelen kor ízéhez húz, trendin, vagy épp keverve jelen kort a múltbéli szellemek erejével. Ez nem tudás, vagy tisztelet, ez az akarás számomra a jelenben, egy belső erő, ami összeköti az önkéntelenül tisztelt eleink érzéseit saját személyiségünkkel.

Mi sem mutatja ékesebben önmagunkat, mint ahogyan át tudjuk élni, át tudjuk érezni a minket körülvevő országokon, embereken, népeken és egészen más kultúrákon túlmutató valódi szellemet, szellemiséget.

 Aetas semper aportat aliquid novi.
Minden korszak hoz valami újat.

Szeretek a jelen kor embere lenni, szeretem megélni a dolgokat, habár néha ez másképpen látszhat, hisz nem mindenki számára ugyanaz: tenni a másikért - amit immáron elfogadok. Mennyire igaz a fenti mondás, a jelen kor embere soha nem fog búcsúzni, mindig e kor szülötte lesz és élvezi az őt körülvevő pezsgő világot, édesen, önfeledten adja önnön magát át e forgatagnak, hogy élvezze színeit, formáit, éltesse mindeközben figyel jövőjére, az újra; tesz hozzá. Fogalmazzunk e kor nyelvén: ha egy klasszikus muzsikát "remix köntösbe" öltöztet valami híres-hírhedt "dídzséj"; hát elvárom tőle, hogy jobbat alkosson, mint az eredeti... ez a legkevesebb.

Fekszem az ágyon és jóleső érzéssel tölt el Prága minden gondolata, minden itt töltött másodperc értékes volt. Gyönyörködtetett és tanított, soha nem hagyott szavak és szeretet nélkül. Kapocs a múltból a jelenünkbe és a jövőnkbe... egyaránt.

Élveztem minden utazást, újat, amit adott számunkra, méreteivel és látványával megtanított bennünket a tiszteletre. A jelen kor is lesz egyszer múlt és én szeretném, ha azt érezném: tehettünk ehhez, hogy részesei voltunk e nagyszerű útnak, ha csak egy kicsit is... szeretném hinni, hogy megtanított valami fontosra:

Eligas, quem diligas!

Köszönöm... tanító és értékesek e szavak számomra!
Bízom, hogy méltó voltam közelségedre.