Éjjeli álom, mit vitt a reggel, didergőn, fagyosan álltatva önnön magad,
a szó, az írás megmarad, de csak magába fordít, az ordító, sikító hiány,
mit éreznék, s mondanám; csendre nyílik csak a szám, s a szívem is darabokban
a habokban tépi álmának minden pillanatát, a csend, mi most nem pihentet, lüktet
ereimben száguld, beterít és mozdulatlan hagy; nincs lélegzet, nincs mozgás,
nincs idő, nincs tér olyan, mit nem adnék édes hangodér', de csak a csend marad,
átölel, de nincs kivel élvezzem, üresen égve várom, hogy visszatér-e valaha az álom,
mit a pillantás hangtalan mozdulattal zár... kedves, csendes, végtelenbe mutat,
szavad nem mutat utat, de bízom, s jön mégis, szaggat kegyetlen, elégedetlen, mit
a kép mutat,de nem volnék magam, ha hamis szárnyat adnék fénynek és árnynak,
mert így láttam őket, a nőket: mosollyal, könnyekkel együtt állva, várva a távol szépét,
mit csak az út mutat, mint éhes ember a csipke felé halad, s élesebb lesz számtalan, apró
rajzolat, de távolabb mosódik a képe, s eléri végül az éjszaka sötétje, hol sem fény sem árny nincs magába jelen, de mindkettő egyszerre.. szépen, ésszel varázsos női szelídséggel.
Szemem vonzásában tiszta kép, mi színeiben él,
reményem, mi halott, e színekre vágyik végletére, végzetére,
ír szívem, ölelj lélekkel, szavakkal, mi szolgál bizonyául;
apró mosolyra, szóra érett, mit adhat nyugvásul,
hol felkavart élmények, visszavélések ködös tánca dühöng,
járja bennem forgó őrületét, kerül s fordul folyton, megállása
nincs sehol és semmilyen formán.
Elvesznek színeim, lassan borul rám a szürke, mit lelkem vágyna
eszemmel... egyre grafitra sötétül, s éles, fényes sugár tör ki a felhők
között végül, nem hagyván dőlésre nyugtot, s csöndet, követeli ismét
táncát a vadnak, hol emlékeim beolvadnak a múltba, hogy fehérbe, hol
feketébe bújva, de ereszteni nem fog egy sem... csak a megértés kell,
s tudni szó nélkül is; fény nélkül nincs semminek árnya, ahol a sötét
nem a fény hiánya, hisz mondtam... a színekben együtt létezik fény és árny,
együtt járnak, egy részei e világnak, náluk nélkül nincs élet, nincs végzet.
Árny és fény... nem sötétből világosba fut, nem árnynak mutatunk kaput,
hanem fénynek kell útját állni, hogy keletkezzék a vetület, de legyen bármily csekély is a fény, hisz nem lészen az örök sötét, árnya van mindennek mi beáll a táncba, az örök körforgásba.
Kezdik-végzik munkájuk folyton, s bárhol legyen a szemem, nem szélsőt lát a tekintetem;
feketén vagy fehéren, merengve várom, hogy a színes rónaságon el mikor tűnik a szín,
hogy adja vágyam a partra, hol nincs folytatása a mélynek, mert szemem nem lát tova,
nem lehet ily ostoba, hogy nem látja, feketének, fehérnek színes soha nem lesz párja,
mert nem párban jár a fény és az árny, összében adja világnak azt, mit el tud érni az akarat.
S a nyugalom, mi az árnyra és...
a fényre egyaránt borul....
Szerettem Őket nézni, nyugodt álmukkal, együtt élni, csodaszépek,
álmuk egy olyan világba vitte őket, mit nyújtani nem tudok, annál tökélyebb, tisztább,
kevésbé fájó szürke köd, mi jóságosan átvesz magán, hurcolt keresztül manók, s koboldok hadán, zöld völgyeken és hóval telt hegyeken által, temérdek tenger és óceán pillantással,szállva, szeretve, felhőtlen égen vagy akár felhők között...
Semmitmondó a cím, nemdebár, de az eddigi életem legfontosabb színei voltak. Filozofikus módon is közelíthetünk és meg is teszem, mert ebben a bejegyzésben nyer összehasonlítást múltam két árnyalata - polaritása, ha úgy tetszik - végleg. Nem fogom eldönteni, hogy mi számomra szebb. Nem tudom és nem is akarom eldönteni, mert ezek a színek az életem részét jelentették [és szerencsére jelentik most is]... nem csak az elmúlt évben, de talán régebbre nyúlik vissza ez.
A tegnapi nap sokat mondott számomra; az elmúlt időszak legteljesebb napja volt, ha fogalmazhatok eképpen. Olyan szavakkal és mélyről tudtam elmondani érzéseimet, kitárni és kitárulkozni, amire csak két állapotában képes az ember [elvakult szerelmében, vagy tudatos, hátsó szándék és alantas cél nélküli őszinteségében]. Nem érdemes mérlegre tenni az érzéseinket... [akkor is 6 kiló mínusszal zártam az elmúlt 3 hetet...]
Mit jelent a fehér szín? Sorolhatnám naphosszat a közhelyeket, nem okoznék csalódást, de ez nem én lennék... jelenlegi énem megtagadnám, így láttatni fogom, hogy mit jelent a tisztaság színe, a színek hiánya, az üresség, a hófehér szabad tér, a végtelen, de nyugodt és fáradhatatlan "majdnem" unalom érzése... mi hát a fehér...
A fehér szín az életemben...a tisztaság, a szerelem, a család érzése, nyugodt, de mégis fáradhatatlan, könnyed és szeretetteljes érintésével, ölelésével a család melegsége árad minden pillanatban. Karjai között, ölelésében felmelegedett és feltöltődött az ember; intellektüellje, tájékozottsága, jártassága a művészetekben, a filmekben és természettudományok területein kiemeli a szürke eminenciások [lakosság] soraiból; bármikor, bármiről lehetett és lehet beszélgetni. Társasági szín...; olyan akit a filmekből jó ismert jelenetben bemutatsz a leg-patinánsabb kultúr- és/vagy tudományos társaságnak; megjelenésével, mosolyával, stílusával elnyeri a körben állók tetszését, finom, célzatos humorával oda-odacsíp a rangos fórum tagjainak... beszélget, kommunikál... bárkivel, bármikor.... értékes...érezzük, tudjuk, halljuk... és nagyon szeretjük.
Miért nem vagyok elég neked?
Ez nem annak a kérdése, hogy számomra mi az elegendő...
A fehér csak egy oldala az életemnek, ahogyan a színi maszk is mosolyt és bánatot mutat, a fehér sem létezik a fekete nélkül. Gondolhatná a kedves olvasó, hogy a fekete akkor minden egyszerű... tegyük ellentétes módba az előzőleg elmondottakat... na nem... erről szó sem lehet...
A fekete nem a fehér ellentéte, soha nem is volt az, és soha nem is lesz. A fekete egy olyan keverék, ami a színek kavalkádjának mértéktelen, eltúlzott gradiensét jelentette az életem színpalettáján. A határok, a korlátozottság nélkülözésének, a konvenciók eltakarításának mértéktelenségét... ami nem a szabadságot jelentette számomra, hanem egyfajta kiszabadulást a mértékletesség, a kimértség és a figyelmes [és néha mégis fojtogató] szelíd világból, kitörést a hétköznapok, jól körvonalazott, időben és térben determinált - csalogató - jelenétől. Színek, melyek, ha összeállnak, akkor nem csak foltot hagynak, de színeznek is, a legmélyebb vérvörösre, méregzöldre, vagy akár olyan kékre, amit csak akkor érzékel az ember, ha már a szemében a könny nem engedi látni a színeket, csak az árnyalatokat és a fehér sem marad hó színében, hanem összemosódik a feketével, szürkét, vagy épp olyan árnyalatot képzelve, amit csak az agyam és az érzelmeim együtt tudnak kikeverni...
Fekete és fehér csak együtt létezhetnek. Soha nem lesz szürke
a kettő keverékéből és ebben mindkét színnek óriási szerepe van,
finomítják, mossák, torzítják és egymásba kapaszkodva, össze nem keveredve adják vissza lassan a végleges képzetet ...
Ki mondta, hogy nem lehet a két színt együtt szeretni?
Hazudott. A két szín a két végletem B.és B. pontok között, végtelen az út, de közötte kell megtalálnom önmagam. Pont. Nem lesz egyszerű. Ez is pont.
Mi számomra a fekete és a fehér keveréke? Egyszerű a válasz... maga a teljes értékű élet, benne a hétköznapok pezsgő, forgó politikai, társadalmi, kulturális, örök-kielégítetlen, néha már "telhetetlen" szexuális és vele minden "ésszel-deviáns" ambícióim kiteljesedése. [hiába próbálom magam védeni... kettyent vagyok, ez már biztos].
Nem sikerül fehérből feketét csinálnom, mint ahogyan a fekete sem lett volna fehér soha... Két szín, két világ, két véglet, két végletes érzés, két végletes gondolaiság, két szimbólum... valós jelenükben, általam, szavaim által emelve, s remélem nem bántva. Önkéntelen végletes szereplők egy olyan színjátékban, amit talán soha nem szerettek volna így előadni; túl sok az improvizatív elem, túl sok a fény, ami nem enged igazán sem fehérre sem a feketésre láttatni, csak marad az agyam által képzetes szürke, ami soha nem volt valós és soha nem is lesz az...
Más élményem is volt: álmaimban láttam egy elmosódott alakot és szempárt az ablak sarkában, a fényt hátulról kapta, így szürkének tűnt a sziluettje. Mosolygott, boldog volt... úgy láttam. Nem sokat voltam ott, halk néma csend honolt, de a pillanat varázsa mindent megért, mert azt az embert véltem felfedezni benne, aki megláttatta velem hogy nem minden a pénz, nem minden a hatalom, nem minden az út, melyet ha csak magadnak szabsz ki, ha egyedül kell járnod, magányos maradsz. Búcsúzóul mintha intett volna, de nem búcsúzott valójában... rátette a kezét az üvegre és elsimogatta a meleg szoba "könnyeit", amitől arca színre váltott és a mosoly vonásai elkerülhetetlenül csapódtak arcomba... boldog volt az arca.
Írtam egy verset is, mert ezt a csodát - félek - nem tudom megismételni;
Sok bűn, mi lelkem bánatát nyomja, sok szó, mit átadnék feléd,
szép a hang
mellyel hívsz és taszítasz egyben, érzem közeled, s látom vágyad egyben a
távra;
Hiányod egyben lelkem és énem hiánya, mi a csendbe kiált élesen, zúgón,
mint forrásból törő víz, mi férfivá lészen zuhogó patakként tépi bánatom
szikláit szerte, széthordva minden apró morzsát a testben, mit esti pillantásod
adott a másodpercben.
Simogató érintésed jéghideg üvegen át üvölt kegyetlen métereken át, s csak
néztem a csodát, s fájón - ki bűnét milliószor bánta - arcod, s mosolyod vélte a
függöny leplében, s Istenét kérte arra; legyen végre múlt a fájdalma; s legyen
végre jövő a boldogság, mit nem ádott hölgyének; de ismeri már kárát, s örök
megnyugvást nyert gondolatában: hisz én belőled vagyok, és ha nézem a Holdat meg
a Napot, Téged látlak, élők és holtak szemein át, nézem arcod, s szemeid, mit
jelentesz nekem... Örökkön, immáron...Életem.
Román György - Ma
2013.11.26.
Hmm. Szemben ülök most emlékeimmel, a kép még nem színes, csak fekete és fehér, de ahogyan látom, az is marad és ez jól is lesz így. Ahogyan a fényképész is; én is úgy használom a szürke árnyalatait fehértől a feketéig, mint a lehető legszebben megjelenített "színes" árnyalatot, ahol tudok különbséget tenni jó és jobb között, ahol tudom értékelni a pillantás és a boldog érintés varázsát; ahol érzem mi a jó másiknak, mi lehet és mi nem lehet közös út... megértés kell részemről és a két végletem részéről, mert nem kell keveredni a két színnek ahhoz, hogy az éles kontúrok, az előnyös portrékon csillogó szem, vagy akár egy intim pillanat elmosott élessége adjon bizsergető és egyben feledhetetlen érzést...., de egyet biztosan tudok: nem kell felednem... semmit.
Minden ember életében eljön a pillanat [na pillanat... ez ám a közhely]. Nálam is eljött, elmentem egy kis beszélgetésre egy olyan emberhez, aki doktor és tanácsaival segíteni tud, irányba tudja tenni a szétszóródott gondolatokat és egyfajta visszatekintésre késztet írásban, szóban egyaránt.
Igen... barátaim... elmentem egy pszichiáterhez. A manapság oly trendin alkalmazott, a vállunkról a felelősség súlyát másokra átterheli akaró "bizniszmenek" világából jól ismert embernél (hölgynél) voltam. Szép iroda és kellemes zene fogadott; ennek ellenére kettős érzésekkel léptem be az irodába. Már az adataim felvételekor próbálták élét venni annak, hogy valójában miért is vagyok ott, mit is szeretnék megoldni... minden mozdulatukkal azt sugallták, hogy amiért ott vagyok, annak a megoldása borítékolható. Hogy ez mennyire van így, azt majd eldönti az olvasó, aki követni fogja továbbra is írásaimat. Szándékoltan nem mondok és nem írok visszaemlékezést, mert nem egy "in memoriam" típusú irománnyal fogtok szembesülni, hanem egy olyan útkereséssel, ami egyrészt segít megértetni egy fontos kérdést az elmúlt évemből és a jelenemből:
Mi az ami nem működik?
.... és nem működhet így, ahogyan most van?
Lezárhatom végre a kérdést, hogy miért nem működött. Választ kapok arra, hogy a Beával való kapcsolatomban mi vonzott, mi az amit hibáztam és mi volt az alapvetés. Kettőnk kapcsolatában mi volt a ható tényező, mi az ami soha nem működhetett volna és
... mi az a hiányzó tényező, amin dolgoznom kell,
hogy a "polaritás nélküli" életet magaménak
és egy részét magam mögött tudhassam...
Kettős "személyiség" vagyok, de egy testben. Na nem egy rossz értelemben vett Káin, csak egy szerényebb kivitelben. Imádom a konvenciókat és ebben az énemben megvetem az olyan embereket, akik nem törekednek a szellemi és fizikai létnek egy magasabb - e nézetem szerint - áldottabb szintjére. [Haver, ha magadra ismertél, az bizony szívás... ne vedd zokon... most jön a java... én sem vagyok jobb nálad!]
A másik énem imádja a polgárpukkasztást, élvezi a léha, a normalitás határain kívül eső történéseket, szeret sodródni, vagány, tetovált, piercinges és nagypofájú...
Mindkettő én vagyok.
[ csak a rend kedvéért: mindenkiben benne van legalább két ilyen "állatfaj"...
csak van aki nem vesz tudomást erről, éli tehetetlenül sodródó
kispolgári, terelhető "hétfőkeddszerdacsütörtökhattólkettőig-péntekestebuli-szombatneszóljhozzám-vasárnap-husileves-rántotthusi" életét
és elmegy mellette... vagy épp fordítva... az élet megy el mellette, önmagunkba tekintés nélkül, sorsunk és utunk keresése nélkül... Tisztelt Y-generáció, pluszmínusz tíz... lehet dönteni!]
Az a baj, hogy megint szélsőséges voltam vagyok, pedig nem úgy gondoltam. Nem lehet és nem is szabad megítélni és pláne pálcát törni azok felett, akiknek ez az életcél és az életút nem jelent mást, mint a konvencionális énem által moslékos pocsolyának tartott, felelőtlen, felhőtlen életben való fetrengést... már ne vegyétek zokon. Én igyekszem úgy fogalmazni, hogy az egyik énem végre kibéküljön a másikkal, de most még nehezemre esik. A beszélgetés kitűnően rámutatott arra, hogy a két énem nem fér meg egymás mellett, mert nem akar megférni. Mindkét énem a jót keresi abban, amit tőlem, vagy a külvilágtól kap... a jót, a neki valót. Tisztává vállt, hogy miért ilyen a kapcsolatom Bernivel és mi az amit kaptam Beától, és mi az, amit valójában a mai napig keresek:
Ez a két világ a tűz és a víz... a föld és a levegő...
az őselemek ellentéteinek örök egyenlőtlen,
mégis kiegyensúlyozott harca.
Ismerős nem? Ez a bal karom tetoválása.
De mi van a jobb karommal...?
Ahogyan szemben ülsz a hölggyel, kérdésről kérdésre haladsz, és a megoldások szinte tálcán kínálják magukat, de rá kell jönnöd... sokkal mélyebb gyökerei vannak, mintsem azt hinnéd. Nem lehetsz saját magaddal szemben felszínes. Egy balett, egy színházi dráma szereplői általában profik, de a közönség látszólagos, vagy valódi műértése kell ahhoz, hogy a darab sikeres legyen. A taps előtt összegzed a történéseket, átgondolod, felemeled magadban, lezárod és jön egyfajta katartikus élmény, ami nem a megszabadulást adja, hanem az átérzést... a megértést, letisztítja a feszülő ellentéteket, feloldja azokat az ellenpontokat, melyek a cselekmény soraiban el vannak rejtve, vagy akár a történések a szemedbe fröcskölik azokat.
Ezt nem zártam le magamban. Az elutasító, renegát, lázadó énem még mindig várja az impulzusokat, de ezt nem kapja meg [most]. Mindhiába próbálja saját eszközévé tenni a régi, biztonságos kapcsolatot; ennek értékrendje soha nem lesz összeegyeztethető a nem hétköznapi élethelyzetben megélt eseményekkel, legyenek azok sírás, szavak, gesztusok, maradásra bíró különleges mozdulatok, elalvás előtti érintések, mosolyok, szájbiggyesztések, vállrángatások, séták kézenfogva vagy épp egymás előtt-után...
bármi, ami kiszolgálja az anti-konvencionális énem,
a jobb karomon megfogalmazottakat.....
Az elmúlt évem nem a hétköznapi élethelyzetekről szólt; egyetlen pillanata sem, ha belegondolok.[már megint elrugaszkodtam.... türelemmel kell fogalmaznom, mert az idegrendszeremmel játszom]
Hogy ez jó volt vagy rossz? Természetesen jó [érzés] volt, mert alig bírok megszabadulni tőle... szinte függőségig viszi az agyam a hiányát.... de a másik énem csak látszólag volt "éhes" és ez is a valósághoz tartozik, de erről majd később.
A dualitás úgy látszik ennek az évnek a sajátja...[de azért ebben nem kellene megnyugodnom, mert egyszer csak felülkerekedik valamelyik dinnye énem, aztán úgy rúgja seggbe a másikat, hogy elszáll]. Csak egy kis érdekesség... ez a szám is erről szól - hűen reprezentálja az érzéseim és a bennem kavargó vihart.
De, mint ahogyan írtam is, nem állok meg, mert ezen dolgoznom kell. El kell tudnom fogadni a "lakossági igényszintet", ugyanúgy, ahogyan be tudok fogadni egy Van Gogh kiállítást modern, 3D feldolgozásban. Az igények szintje relatív. Nem mindenkit boldogít, ha egy ilyen élménynek részese lehet, lehet, hogy valakit az tesz boldoggá, ha a vízpartra kimehet és süttetheti magát a napon, látja az embereket és a vizet, vagy épp nem kell semmi olyat csináljon, ami a nehéz munkájára, életvitelére vagy az életéhez kapcsolódó bármely rossz pillanatára emlékezteti - el kell fogadni: őt és ezeket az embereket ez teszi boldoggá!
Nem lehet többet alantas élménynek beállítanom egy kellemes, napsütéses hétvégét a Balaton partján, fürdőruhában, gyönyörű barna színben pompázva, mert van akinek ez az igénye - minden relatív. Jó példázatot kaptam erre, amit alkalmaznom kell a való életben. Közelítenem kell a bal és a jobb karom fennen "értékrendjét" - szelídíteni kell az ambivalens érzelmi viharokat. Nem lesz egyszerű. Rá kell ébrednem, hogy nem mindenkit az tesz boldoggá, ami engem igen...
Vannak axiómák és törvényszerűségek az életben, például a Heisenberg-féle határozatlansági reláció, ami arról tanúskodik - legalábbis számomra - , hogy minél pontosabban ismersz egy tényezőt a kapcsolatodban, annál nagyobb ismeretlenség felé mutat az utad a jövőt tekintve... no comment. A szélsőséges dualitásban, amiben jelenleg is létezem - ahol az énjeim számolatlanul kérik a bejövő jeleket, próbálván pótolni a konvencionális kimaradtakat, legyen az sport, szex, érintés, ölelés, csók, szeretet... egyoldalú, mert hiányzik részemről a pozitív énem visszajelzése és a negatív valóm által elvárt "mocskosság" tisztasága.
A kritikus, végletekig feszült hátra-térdre-hasra kényszerített,
Nem működök rendesen... ez bebizonyosodott, de más okok is vannak a háttérben, trendin megfogalmazott okok: életközép krízis... meg kell fogalmaznom, honnan jövök, mi a célom és hová tartok. Valaki azt mondta, hogy ne gondolkozzak sokat, mert nincs értelme. A fentiek fényében azt mondanám: tedd ami jól esik, ha nem érzed szükségét a gondolkodásnak, hát ne tedd! Megteszem más(ok) helyett is, magamba nézek, mert szükségét érzem a tudásnak... nem szeretnék élőhalott lenni.
Az "Igazi" nem létezik. Nincsen. Sehol nem él valahol egy nő vagy egy férfi, aki az igazi, s akit csak meg kell találni. De aki szerencsés, élete során találkozhat két-három olyan emberrel, akiből lehetne "igazi". De ehhez nagyon sok türelem, lemondás, megértés, háttérben maradás szükséges, ám végül kialakulhat egy olyan viszony, melyben a másik már nélkülözhetetlenül belecsiszolódott, vagyis igazivá vált. Popper Péter A hétvége szédületes volt... szó szerint. Szétesve próbáltam dolgozni, csavarogtam céltalanul, fényképezgettem, de valahogy nem láttam egyenesben a világot. Egy dolog tartott egyensúlyban: a sport. Annak az eredményhajhász életmódomnak a következménye. Sok munka és sok befektetett energia kell, hogy előkerüljön, mert az idegrendszerem felmondta a szolgálatot és elég erős képzeteim vannak, mind nappal, mind éjjel.... egyre gyakrabban.
Sok barátom ismét előkerült. Már szinte meg sem lepődtem, hogy az ő idegrendszerület is megtépázta ez a csodaszép 2013. esztendő. Szó szerint a sírás határán beszéltem velük, minden szavukban hallatszott kiáltásuk és szánalmuk e világgal szemben... mi a f@sz történt? A szombat este volt a mélypont... megálltam a négysávos közepén és sírtam... nem akartam tovább menni, elég volt, akkor és ott elég volt... elég volt ebből! Örökre és végérvényesen elég volt! Nem az élettől ment el a kedvem, hanem ennek az egésznek a folytatásától és attól a tudattól, hogy milyen kurva nehéz talpra állni. Szembesülni azzal, hogy az eddigi erőfeszítéseid a jobbra semmivé lettek, nemhogy nem számítanak, de soha nem is számítottak, súlytalan, esély nélküli szavak voltak csupán, akarat és cél nélküli üres frázisok, melyeken, akik olyanok, mint én, nem tudnak és nem is akarnak keresztül lépni néhány nap alatt. Fojtogat a kérdés... az éhség, mardos, hogy nem tudok még mindig adni...
Látni az elmúlást, látni, hogy a melletted álló feladja a küzdelmet, hogy mosolyogni lásson, érezni, ahogyan torzul minden jobbító mozdulat és sekélységbe torkollik minden szerető szó... egy átok, amiből ki kell minél előbb mászni, amiből ki kell tudni ásni magad. Élve temettek el, ezt érzed és nem a szén-dioxid kegyes halála lesz a jussod, hanem finoman, érzékletesen agyonnyom a tudat... lassan... csak nagyon lassan fogsz megszabadulni... de még akkor sem igazán. Veled marad a csönd zaja, a benned zakatoló képesség a változásra, ami húzza vissza tested az élőkhöz, de a lelked már zabálja a sok élősködő. Nincs boldogság... hiába tudod, a szánalmas múlt árnyai csak a rothadást tudják magukkal vinni belőled, kiszakítják, marcangolják és ha a fájdalom enyhül,úgy jó érzékkel nyúlnak lelked azon pontjához, hogy az előző kínok sokszorosát tudd átélni.... ők a múltam árnyai, akiknek nem tudsz nemmel felelni, pedig valaha tudtál. Nem tudsz elrejtőzni előlük, pedig valaha játszi könnyedséggel megtetted... Mi a megoldás? Nem tudom. Holnap megyek egy un. objektív hallgatóhoz, akire ráönthetem a gondolataim. Remélem nem vagyok a válaszokkal tisztában...
"...Ön talán túlzottan sokat dolgozik, változtasson ezen..."
Ez ismerős válasz lenne... és már sokat hallottam az idén. Vissza kellene fogni? Igen... vagy esetleg gondolkozni azon, hogy mi is a cél. Nem a pénz, nem a hatalom, hanem a megbecsültség érzése, otthon, a munkahelyen a szabadidődben, ha létezik egyáltalán ilyesmi. Mára eljutottam odáig, hogy minden álmomban meghalok, minden álmom azzal zárul, hogy átadom magam egy olyan fájdalommentes élménynek, ahol maga a gonosz teszi fel a koronát minden képzelgésemre. Nem bántok, nem vagyok erőszakos, hanem viszi a lelkem, nap, mint nap... széttépi minden tervem, szétszedi minden jobbító szándékom, gondolataim azzal, hogy egyáltalán létezik. Hinni akarom, hogy létezik egy másik olyan is, egy jó, ami megszabadít ettől az érzéstől, de azt is tudom, hogy ez nem a sokak által hitt Isten... ez az én hitem... magamban, másokban... a változásban...
Ahogy kerül elő egyre több kép a múltamból és keresgélek a képek között, egyre-másra belebotlok olyanokba, amelyek egy barátomról szólnak. 11 évig volt velem, szinte minden napon láttam; jó barátok voltunk Szerettem nagyon... Ő volt a kutyusom, Asis.
Fiúnév bár, de nekünk tetszett. Amikor elhoztuk Pestről, két kiskutya került hozzánk, egy fehér és egy fekete, szürke gombóc. Malamut, husky és farkaskutyusok keveréke lehetett, de nagyszerűen nézett ki és aranyos volt, játékos, kedves, pajkos... egyáltalán; szeretnivaló.
Vannak róla jobb képek is, de a szívemhez ezek állnak a legközelebb. Meg kell állnom és megelékezni erről a barátomról is, aki az itt eltöltött 22 év felének részese volt. Talán 5 vagy 6 éve változás volt az életemben, talán pont ilyen időtájt; szétmentünk Erikával. Különleges Nő volt Ő is, a családdal azóta is tartom a kapcsolatot, remélem ez így is marad életem végéig. Egy évre rá búcsúztattunk egy számomra kedves embert, a Mamát... Köszönöm, hogy megismerhettem, nagyszerű ember volt; nekik külön fejezetet szánok visszaemlékezéseimben. Visszatérve Asisra... Mama halála után Asis megbetegedett; ugyanolyan betegségben, mint a Mama... tüdőrák. Egy évig harcoltak mindketten, de hiába... napra pontosan egy év különbséggel mentek el...
Asis a karjaimban halt meg, pont amikorra érkeztem.... talán még látott és megnyugodott... végleg. A kedvenc takarójába bugyolálva temettük el és talán akkor életemben harmadjára, komolyan gondoltam az imám, amit neki szántam.
Nyugodj békében barátom, szép évek voltak, remélem jutott számodra hely az égi réten, napsütésben és hóesésben egyaránt, ahogyan az orroddal fel-feldobod a vastag hótakarót és lenézel a gazdira.
Szeretünk és nagyon hiányzol! A gazdi magán visel Téged.... örökre.
Hónapokkal később is sokszor elolvasom ezt a bejegyzést és ma (2014.03.15.) kezembe akadtak a képek, amelyek akkor készültek, amikor a két kiskutyust elhoztuk Budapestről. Micsoda élmény volt.
A megszeppent tekintet mögött félelmetes egyéniség állt... :)
Szeretek hülyéskedni, bohóckodni. Úgy gondolom, hogy az ember a humorérzékét veszítse el legutoljára; sok mélypontról elmozdított már a humor. Jellemző, hogy a környezeted, akikkel megtalálod a hangnemet és a közös témát, egyfajta azonos humor-orientáltságot mutatnak veled, legyen az egy kedvenc humoros sorozat, vagy egy kedvenc előadó, vagy akár egy beszélgetés közbe elrejtett poén, amit a partnered hangos kacagással viszonoz... ez szinte teljesen hiányzott az elmúlt évemből, nyilván nem tudom levetkőzni önnön magam, de a dolgok mélyére kell látni:
"... olyan már volt, hogy az okos elbutult a környezetében,
de olyan, hogy egy buta megokosodott... na ilyen még nem fordult elő."
Tipikus példája ennek (az én olvasatomban) a Jóbarátok c. ámerikai sorozat. A poénok félreértelmezése vagy egyáltalán a nem értése is furcsa számomra - meg talán több millió ember számára is. Egyenes, jó értelmezhető beszédek, viselkedési sablonok... valamiféle emberi referencia és tükörkép is lehetne... a tisztaságmániás, a nemtörődöm hippi, a változni képes hisztérika a tanulás és a tudás mellszobrával, mellettük a poéngyáros "cimbi" az ellenkező nem imádója... jóbarátok. Mindig és most már örökké.
Szerettem ezt a sorozatot, szerettem vele nézni. Elő sem vettem az elmúlt évben, pedig minden része eredetiben van meg, de nem kívántam. Már néha felmerül bennem egy késői órán... vágyom Chandler hülye poénjaira, Joey buta, kérdő tekintetére, pihenni és kikapcsolódni... és nem utolsó sorban: nyelvet tanulni, hallgatni az egyszerű szófordulatokat, a szereplők akcentusait... élmény, szinte minden közeli barátomnak... valódi élmény... Általában nem kérdezem meg senkitől, hogy szereti e, hanem "bedobok" néhány olyan szituációt, mely alkalmat teremthet egy közös pontra, vagy egy közös nevetésre... vele lehetett és lehet most is, pihenni, szórakozni... és még mindig fel tudom idézni a kis meleg színekkel és apró-cseprő tárgyakkal tarkított kuckónk melegét... a pihenés, a közelség és az érintést... ha oly kevés jutott is.
Talán ekkor is Jóbarátok-at néztünk...
így, sok hónap távolságban is érzem: boldog voltam.
A élethez való humoros viszonyom nem újkeletű. Jóapám ilyen ember, aki nem tud poén nélkül élni... remek ember. Örülök, hogy az előző életem egyetlen részlete sem jutott el hozzá, mert biztosan szégyellte volna magát, amit és ahogyan tettem... Nem mutatta és soha nem mondta ki, de éreztem a hangján:
"... ejnye, fiam...ez nem volt szép..."
Furcsa, de csak most jövök rá, ahogyan írom, hogy szinte minden barátom ugyanezt sugallta felém, szinte ugyanezekkel a szavakkal, pillantásokkal... szemrehányóan, kérdőn, majd beletörődve a kérlelhetetlen változásba... de ez már a múlt.
A tegnapi nap nagyon szar volt. Egyszerűen nem tudtam uralkodni magamon, olyan depresszíós voltam, hogy még törni-zúzni sem volt kedvem. Ebből a gödörből is csak néhány jó szó segít ki, amit csak Tőle kaptam meg valójában, senki mástól. A helyzeten ugyan javít a sok munka és a koncentráció, de ha belegondolok, akkor csak növeli a figyelmem olyan dolgok felé, amit szeretnék már végre teljesen magam mögött tudni. Az esti edzés viszont fantasztikus volt. Örültem, amit a tükörben láttam; bár lehet, hogy csak pszichikai alapokon nyugodott, de azt láttam, hogy nem mentem tönkre. Az állandó cigarettázás (az ex cigizett gyakorlatilag megállás nélkül) miatt lényegesen csökkent a tüdőm kapacitása, de ez javítható állapot. A kitartást kell növelni, bármiről is legyen szó... edzésről, vagy magánéletről; teljesen mindegy. A sport visszatesz a valóságba, kénytelen vagy "ott lenni", ha akarod teljesíteni az elvárásokat. Amikor ráálltam a futógépre, azt hittem, hogy hamar fel kell adjam, de nem: 30 perc "bemelegítés" után jött Csilla és kezdtük el a tornát... ekkor szembesültem magammal... jó lesz az... nehéz út lesz, de jó!
Szeretek bohóckodni... ja már mondtam. Szeretem, ha életvidám emberek vesznek körbe, nem a savanyú, nemtörődöm, szájbiggyesztő arcok adják tudtomra kétes érzelmeiket; és némán kiáltanak a világba nehéz szívfájdalommal, vagy épp egy kifújt cigarettafüst hangjával akkor is, ha éppen a legjobb világukat élik.
"...Valódi munka és valódi felelősség nélkül, nyakig a "tőgymeleg" córeszban.
Ne mozogj, mert hullámzik!..." - na ez nem az én világom.
Legyen miden kedves olvasómnak szép napja! Nekem az van...!
A Vencel téren... "Juice. Just juice..."
Ui.: Legközelebb Prágáról és a hozzá fűződő viszonyomról szeretnék írni.. érdekes lesz.
A szeretet hiányának lényege a lustaság, mert a szeretet: munka. - (M. Scott Peck)
Nem hiányzik a szeretet. Megkapom minden oldalról. Nem hiányzik az intelligencia - ezt is megkapom minden irányból, bármerre is nézek. Bármerre járok barátok vesznek körbe, barátok keresnek szinte percről percre, olyan emberek akiknek lényegesen magasabb az intelligenciája és az emocionális tűrőképessége, mint nekem... senki nem felejtette el, hogy ki vagyok...
Ilyen felhős, borús bevezetéssel indítom a blogot, de mégis egy lényegesen derűsebb dologról szeretnék elsősorban írni; egy őszinte, tiszta nőről. Az életem egy régi-új emberéről, aki mindvégig mellettem állott, soha nem hagyott békét, igazgatta utam és ha kellett - saját boldogságát áldozta, hogy tudjak gondolkozni.
Most van itt az idő, hogy tisztázzam magam és mások előtt ehhez a Nőhöz kapcsolódó örök tiszteletem és szeretetem, valamint azt a furcsa, deviáns akarást, ami nem a mai nappal indult, hanem azt, ahogyan az elmúlt évem minden egyes haraggal vagy indulattal elhangzott szavánál erősödött a hitem ebben a változásban...
Számtalan bocsánatkérésen túl vagyok túl.... mindenki felé, de csak egy embertől kellett volna nagyon erősen megtennem. Nem tettem, de soha nincs későn. Másképpen fogalmazok: talán még nincs későn. Régóta ígérem neki, hogy helyet kap a blogomban és ímhol eljött az idő; elfoglalja méltó helyét a bejegyzések között e visszatekintés - habár egy ideje szinte minden téma off...
Volt egy időszak az életemben - úgy 4 év... amikor minden rendben volt. Most is ezen vagyok, de akkor nagyon rendben volt minden.
A fából faragott, kézzel festett leguán ugyanott állott, ahol most, a hűtőn együtt volt a nap és a hold, a fekete és a "fehér" macska, a szekrényeken apró csecsebecsék tettég gazdagabbá az amúgy is barátságos lakást.
Simogattak a meleg színek, rend, makulátlan tisztaság árulkodott arról, hogy a láthatatlan látogató - aki kénytelen felületesen szemlélődni - egy igazi, barátságos kis "családi fészekben" forgolódik.
Érkezzék bár a lélekvándor egy hosszabb utazásból, vagy egy "átlagos" munkanap utáni éjféli bevásárlásból, szerető, gondoskodó kis kuckóban landol. Az apróságok tettek "élővé" mindent; a kis festett figurák, a szakmabábuk, a vasárnapi piacok szerzett kis titkos kincsei, a szobrocskák, ahol Buddha és az elefántok tökéletes harmóniában éltek a náluknál sokkal nagyobb méretekkel rendelkező nürnbergi kockásinges szalma-manócska mellett.
Összhang volt.Másképpen mondom: volt valaha összhang az életemben. Valamikor, valaha a háló is másképpen nézett ki. Ha betévedne a vándorunk, azt mondaná, hogy stílusos és modern volt.A takaros kis ágy, a komód és a szekrény valamint a kiegészítők színes összhangja arról árulkodott, hogy itt pihenhet a lélek és pihenhet a test.
Kipihenheti fáradalmát - légyen az szellemi vagy épp testi - nem volt jelentősége... soha nem volt jelentősége. Volt ahol és volt kivel. Volt egy szempár, akinek a szemébe lehetett nézni és mindig mosolyt tudtam csalni az arcára. Volt egy élet, ami sok évig mosolygott rám és én tudtam visszamosolyogni. Tudtam beszélgetni utazásról, művészetről, emberekről a világról, az állatokról az ábrándokról, célokról, szexről, családról és még legalább egy napon keresztül sorolhatnám... a sor szinte végtelen.... akkor is és most is...
Felmerülhet a szemlélődőben, hogy bárki megfogalmazhat-e ilyen életet magának. Bárki elérheti-e ezt az életet magának és szeretteinek. Nem így van. Kiváltságos voltam és vagyok is.... annak az embernek a vérén, aki mindezt körém építette, mert csak most tudtam meg néhány napja, hogy mit is jelent az érték... Gondolkozom, mit is jelent valójában a mosolygós arc és az égszín szemeknek a fényei, amit az elmúlt évben bármikor visszakaphattam volna. Gondolkozom....
Mi az elég számomra? A minden sem az... Valaha valakinek "csak a csókjára" vágytam, de soha nem kaptam meg igazán, szívből, szerelemből soha egyetlen alkalommal sem, talán csak muszályból..., hogy ha a háttérből "figyel" egy skizoid harmadik, akkor se kelljen csalódnia a remek színészetben...
Az életemben nem volt egy szikrányi színészet sem, széttört, de nem siratom. Szedem össze darabról darabra, mert egy szép váza évszázadok múltán is rekonstruálható. Nem veszt a fényéből, de vizet jó darabig nem fognak tölteni bele, mert nincs meg a bizalom, hogy nem fog újra ereszteni... vagy mert akkorra már túl patinás lesz?
Ezek az írások tesznek vissza a valóságba, nem engednek merengeni,
hanem visszahozzák azokat a valódi értékeket, amelyek
nem üres idézgetések, önmagukat és a közzétevőt meggyőzni
sem tudó üres közhelyek, céltalan, rossz felbontású okosságok
formájában kerülnek a kedves olvasó-lélekvándor elé.
... hogy ez ne csak egy vallomás legyen... ez legyen a valóság, amin dolgozni kell...
Különleges nap volt. Tartalmas, élénk, pezsgő, sikeres... egyszóval: különleges. Nagyon régen nem volt ilyen szép napom - talán éves emlékeimben -, melyet a barátaim festettek ilyen fénylően színesre. Pedig ez is csak egy nap volt; rengeteg munkával, kihívással, kapkodással, idegeskedéssel.... mégis... volt idő egymásra, volt idő, ha csak egy jó szóra is, volt idő a kérdésre..."Gyuri! Régen láttalak...Hogy vagy?"
Az emocionális sinus (érzelmi görbe) legalján indult a nap, szürke, vagy épp láthatatlan körvonalakkal, de még ezek a pontok sem mutattak irányt, bármennyire is igyekeztem összekötni gondolati síkon. Történt valami a mai nappal... felbukkantatok, megmutattátok, hogy egy kis figyelem mekkora energiákat képes megmozgatni, micsoda erőt ad egy ilyen ködös jelenben, s nemcsak, hogy összekötötte ennek a fos reggelnek az elképzelt kifestőjét, de ki is egészítette és olyan színekkel gazdagította, amit csak a képzeletem és a fantáziám legmélyebb zugaiból vagyok képes előszedni egy-egy elszállt-kreatív pillanatomban.
A köszönöm szó nem fejezi elég mélyen, azt amit gondolok, így nem ezt az utat választom a hálám kimutatásához - figyelni fogok minden barátomra, kivétel nélkül, ha csak 1 percet is tudok rájuk áldozni, megérdemlik. Az életem részei, a gondolkozásom, a viselkedésem, így az attitűdöm meghatározói. Ezen keresztül leszek megítélve halkan, gyakran szavak nélkül, de biztosan így lesz, ha nem most, hát máskor.... egyszer biztosan.
A gráfelmélet csúcsprogramja(FB) csupán eszköz, de mint kiderül: remek eszköz, hálás vagyok, hogy használhatom. [Na... ezt a mondatot sem így akartam kiadni magamból, elég hivatalosra sikeredett, mert nem vagyok egy nagy FB-fan... sőt... időrabló és ellenszenves "szórakoztató plattformnak" tartom, a kommunikációs eszközök beszűkült kelléktáraként aposztrofálom... de mégis]
Nem gondolom, hogy eljött az idő arra, hogy önigazoló, önbeteljesítő frázisokba bocsátkozzam, vagy közhelyekkel dobálózzak, de a gazdagságom egyértelműen a barátaim, s az ő szavaik, amelyeket hozzám intéztek, legyen az egy mondat, egy kérdés, egy szó, vagy akár csak egy smiley. Tudom már, hogy az elmúlt időszak szívmelléki feszítő érzése eljutott hozzájuk és legyen ennek a "restartnak" bármilyen ára, megérte.
Miért gondoltam, hogy a barátaim elveszése bármihez vagy bárkihez is közelebb visz. Ez nem gyerekjáték, ez az én devianciám, elkorcsosult elképzelésem... lila, összeférhetetlen és jövő nélküli - de változunk és nem kevés távolságra kerültem a normalitástól és itt nem az általánosan elfogadottakról beszélek, hanem a inkább egyfajta individuális, szubjektív racionalitásról.
A kútból felfelé mászó ember káváról kávára tapasztalja meg, hogy hol vannak a kapaszkodók. Adrelalaninnal telt pillanatok, melyek visszaeséssel "kecsegtetnek"a puha belsőre, ahol nem szerzek foltokat csak belső vérzést... Inkább foggal, körömmel felfelé... szívben, agyban, akaratban, elszántságban... légy büszke arra, amit az életben elértél - ez a hitem nem változik és nem fog soha megváltozni.
Mindenféle magyarázkodás nélkül: nem az anyagi javakra gondolok, hanem a barátokra, ismerősökre, akik - ha kopogtatsz - széles mosollyal fogadják közeledésed bárhol, bármikor. Az általad felnevelt - immáron felnőtt - "gyerekeidre", a kapcsolataidra, melyek egykor a szerelem hőmérsékletén izzottak... s mára egy igaz baráti ölelés, vagy csak egy pillatanra magához szorítása a másiknak (fizikailag vagy virtuálisan) visszahoz egy hónapokig, évekig ki nem mondott gondolatot: hiányoztál!
Nem szeretem az egyedüllétet, de a valódi felismeréseket ezek a pillanataim adják. Rájöttem, hogy valójában nem voltam boldogtalan, talán néhány pillanat kivételével...
"Anyuci nincs többé..." - 2005, apa telefonja egy csütörtöki napon.... Azt volt életem legboldogtalanabb pillanata... egyedül éreztem magam, de akkor megszólalt bennem Anya... "Mit szerettél volna? Szenvedni látni? Látni, ahogyan elvesztem minden öntudatom, önmagam és szeretteim ellen fordulok? ...megéltük együtt az utolsó felhőtlen napot. Ha behunyod a szemed, akkor mindig az lásd, ahogyan mosolygok...".
Előző hét vasárnapján voltunk ott. Mosolygott, örült, semmi nem látszott halálos betegségéből. Soha többet nem maradtam egyedül. Nem Jóanyám van mellettem, hanem azok, akik ezt kimondatták vele és kimondatják velem is: vágytam másra, más helyre, más gondolatokra, más élményekre, de soha nem voltam boldogtalan - ezt én senki mellett nem értem meg.
A boldogságot hajlamosak vagyunk relatívnak tekinteni, mert "túl nagy hullámokon hánykolódunk". Rá kell jönnöm, hogy a boldogságnak nincs mércéje, mert nem tudom pontosan mi az okozója, de egy biztos: általában ott áll melletted és "rugdossa" sorsod, terelget, döntéseket hoz helyetted sokszor önnön lealacsonyításával, sokszor saját megelégedettségére önfeláldozóan, vagy akár önző módon is.
"...Hiába minden... akkor sem ismerném fel a boldogtalanságot,
ha az is ott állna mellettem és seggbe rúgna..."
A boldogság számomra nem emlékek összessége és nem az elmúlt sommája, melyekre pusztán jó szívvel és mosollyal emlékszünk vissza. Egy ki nem mondott szó, egy pillantás, ami átüt téren és időn, elmúlatlan értékekkel és örök érvénnyel bír, a pillanathoz tartozik, melyeket megéltem vagy épp megéltünk egyedül, vagy közösen...
...szeretve élni, szeretni a másikat a magunk módján,
szeretni és szerethetni szüleinket, eleinket...
Ezeket meg kell élni, s nem alhatsz el haraggal,
mert létezik egy kegyvesztett másnap, de ma még ma van
és történjék bármi, a sors nem lesz irányodba jótékony...
Eredendően vagyunk rosszak, a vérünkben van magunk, énképünk, értékeink és főleg mások pusztítása, ezen csak az ember tud felülkerekedni, az ember aki a boldogságra törekszik...
Egy nagyon jó barátom azt mondta:"... két dolog örök a világon: a dohányzás és az emelt díjas sms..."
Soha nem voltam egyedül... legalábbis ezt éreztem egész életemben. Körbe vettek a barátnők, barátok, ismerősök, engem, vagy éppen mást szerető emberek. Nem egyszerűen körbevettek, hanem kommunikáltak. Pillantásuk árulkodott érzéseikről, mit is gondoltak rólam, arcomról, mosolyomról, lebiggyesztett számról, vagy épp egy "face2face" tekintet kihívó erőszakosságát próbálták leplezni azzal, hogy hirtelen elveszik tekintetüket szemközt haladva, szemeikkel fegyelmezett, céltudatos motorikus bátortalansággal elsőnek a kreatív agyközpont felé, majd a célzott semmi felé tekintenek, mintha keresnének valamit zsebeikben, vagy épp gondolkodnának a következő "lépésen" - szeretem nézni a viselkedésüket, kommunikálnak.A pillantásnak ereje van, de ez az erő most nincs velem, csak a csend játszik érzékeimmel. Kattogás, gázbefúvás, lobbanás, vízcsobogás, a zuhanó zuhanyrózsa zaja, ahogy a kádnak csapódik, reklámok hangfoszlányai, de semmi értelmezhető, egybefüggő. Talán még a tökéletes csend sem létezik, ahol elmélyülhet az embert, ha gondolataiba temetkezve szeretné mérlegelni a jövőjét, tervezgetni gondolataiban, rendet rakni a fejben, vagy épp ebben a tökéletes csendben rápillantani arra, akit szeretünk, vagy szeretni akarunk... sem csend, sem a magány, mégis... a csend és a magány üressége csak most telepszik rám... most, hogy átgondolhatom tetteimet, megláthatom önnön magam... talán.
A tükröt - bár 40 év magasságában is bele tudok nézni - nem szeretem. Nem szeretem elemezgetni, hogy mi van a tekintetem mögött; milyen reflexiók játszanak, vagy épp mennyi ősz hajszálat köszönhetek döntéseimnek... bár ez utóbbira pontosan tudom a választ... szerencsés alkat vagyok, mert nehezen őszülök. Önnön pillantásom azonban nem beszédes, a viselkedésem pedig magam előtt már tudom szabályozni, most nem árulkodik semmiről, csak az üres csend sípjai játszák belső fülemben őrült taktusaikat, egyre pörgetve beteges fantáziám... megerősödve a tudatban: magamra maradtam és még a csendre sem számíthatok valójában. Jelenleg az 1408-as szoba foglya vagyok.... de még gondolkodom.... tudok gondolkodni, mert ez most szükséges... a valóság itt én magam vagyok...ez most maga az eredet és a végzet...
Ébredés, rutin, kávé blabla.... ráz a hideg, a gondolataim vasárnap körül járnak. Találkozóm lesz a következő életemmel. Még csak fél lábbal vagyok kint a jeges vízből, de nem panaszkodom, optimista ember lévén a másik lábammal még a meleg szarban tapicskolok, így statisztikailag jól érzem magam :)
Az ember a humorát veszítse el utoljára... vallom.
Nagyon sokat szeretnék átadni, de nem csak a napi történéseket, hanem olyan személyes emlékekek is, tapasztalásokat, beszélgetéseket, amelyek egyensúlyban tartottak az elmúlt egy évben. Elszámolással tartozom továbbra is hozzám közel álló emberek felé, de ez nem egy rövid bejegyzés lesz, hanem egy folyamat. Hiánygazdaság van... mindennek tudjuk az árát, de az értékét nem és csak akkor tudunk objektívan a történésekre, vagy akár az érzések hiányára valódi értékként tekinteni, ha már nincsennek. Akkor aztán minden felértékelődik és nem az ár a fontos, hanem az, hogy mit vesztünk a hiányával, akkor nagyon tudjuk sajnálni magunkat és ezt csak magara értem.
Közel álltam (állok?) a depresszíóhoz, habár kifelé a máz csillogó és nagyon ragad. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint egy óriás fehér papírt, közepén egy apró betűkkel írott számmal. Most jelentéktelennek érzem ezt a számot, szívem szerint kitörölném, ha egy színes tollvonás kerülne erre a lapra, de hiszem, hogy ez a lap be fog telni, színekel, rajzokkal élményekkel és tudom azt is, hogy színesebb lesz, mint amit valaha kaptam bárkitől... Nem szeretném, ha ennek a lapnak a nyomai játszanák a főszerepet, de szeretném, ha a bevésett vonalak, nem múlnának.... kicsit túlpörgettem ezt a gondolatmenetet, de a lényeg: egyedül érzem magam... ennyi.
Nem fordulok magamba, mert akkor vége, de kell a nyugodt gondolatmenet, hogy felmérhessem, ki is volt az érték az életemben, számot vethessek magammal és, hogy ne legyek alja, számító... és pláne ne legyek függő... tudnom kell egyedül feküdni és egyedül ébredni. Phuuu...nagyon szőrös vagyok...
A 2013-as esztendő a melléfogalmazások éve volt. Nem tudtam egyenesen beszélni senkivel, pedig a körmömre ég lassan a feladat és volna akit el kellene zavarnom a halál redvás, pudvás faszára... nem teszem, mert gyáva előrelátó vagyok... és prózaibb okok húzódnak meg a háttérben, mint az egyszeri, önelégült mosollyal való búcsú a megélhetéstől. Szeretem, amit csinálok. Most biztosan szarul teszem a dolgom, mert vergődöm, de amit csinálok azt tudással, szívvel és szorgalommal teszem... nem hibátlanul, de tanulva mindenből... és lehetőleg előre tanulva. Bár csak a magánélet is ilyen egyszerű volna.... benyomsz egy gombot és megáll minden (és ott folytathatod, ahol abbahagytad)...
Ezért szeretem a gépeket. Nem értek hozzájuk, csak tanulom, de értek a nyelvükön, de a fókusz nincs jó helyen. Sőt, kifejezetten rossz helyen van... ennek már jó sok ideje.
A gép egy jó szolga... csendes, türelmes, nem felel a tetteiért... ellentétben velem.
A gép nem szól vissza, nem partner, nem társ, de ez eddig sem okozott fejtörést. Mi a faszért foglalkozom velük ennyit? Szeretem a munkám. Szeretem, amiből élek és ez boldogságot okoz és úgy látszik - visszatekintve az elmúltakra - ebben keresem a boldogságot, ehhez menekültem, ezzel takaróztam, ebben és ezekkel éltem... de ennek véget kell vetni és pontot is teszek rá, ígérem! Nem csak szóban, sűrítve a tetteket... (nem akarok visszaesni az eredeti mederbe, de kb. 100 alkalmon vagyok túl, sikertelenül, de egyáltalán nem megtörve.)
A tegnapi napon "felértem a dombra", s most itt állok, magamban, de még ezt a kilátást nem tudom igazán élvezni, mert az énem kettőssége megakadályoz benne. Kettős életem volt - na nem a szónak abban a rossz értelmében, ahol az ember kilépve a munkahelyéről egyik nőtől a másikig futkározik... ez így nem igaz és sokkal bonyolultabb.
Az ész, a szív és az ösztöneim triumvirátusainak játékszere lettem, de joggal pályázhatok a kedvenc együttesem által alapított címre (ha nem tudod mia az, akkor katt a videjóra...). Nem voltak döntések, csak elhatározások, elhatárolódások, nem voltak események, csak történések, amelyekhez a szívem társított emocionális tartalmat, nem voltam a jelenben, csak sodródtam. Olyan élmény lehet ez, amikor fulladozás nélkül hömpölyöghetsz egy gyors sodrású folyó fehér habjai között, kapaszkodva másik két, ártatlan emberbe, akikről pontosan tudod... ahhoz, hogy levegőhöz juss, le kell nyomnod mindkettőt... sajnos megtettem...
Kettős életet élek most is, hogy egyedül maradtam. A közösség jól ismer, nevetek, mosolygok, jól érzem magam, belül nincsennek tervek, csak emlékek, amiből építkezni szeretnék. Újraépíteni mindazt, amit elvesztettem, tudatosan már, konzekvensen, átgondolva, hogy merre fut a fehér hab és ha kell, akkor bizony bebukni alá, nyelni jó sok vizet és szemetet a társammal együtt...
"The trip is not a journey."
Loius Vuitton
Egy utazás nem maga az út... a döntés maga az utazás. Döntés a változásra, döntés a visszaemlékezésre, döntés a másik mellett a másikkal szemben. Ennek alapján nem utaztam, csak jártam az utat, poroszkáltam, mert döntést nem hoztam.
"... az lenne mindenkinek a legjobb,
ha elmennél innen a picsába..."
Nem fog másképpen történni, csak más sorrendben. Nagy igazság van ezekben a szavakban. Az élet nagy igazsága, amit - ha akkor haraggal is mondtak ki, talán mára csillapodott a düh, felváltotta helyét a lassú, de jó értelemben vett depresszív belenyugvás, elmúlás, haldoklás. Helyén kell a dolgokat kezelni és a tartozásokat finoman és ésszel leróni az "élők" felé... ez fog majd hamarosan megtörténni, de addig is... olvassatok... és is nézlek és várlak benneteket... így soha nem leszek egyedül...
Köszönöm mindenkinek, aki a tegnapi és a mai napon erőt és elszántságot adott a jövőhöz. Visszacsatlakoztam a FB-re (saját nevemmel) és teljesen elérzékenyültem... rengetegen kérdeztétek, hogy hogy vagyok, mi a helyzet velem, miért tűntem el, mi történt... Mondhatom őszintén... nagyon jól esett, minden kérdés, minden virtuális váll- és hátbaveregetés... elámultam, mennyi embernek jutottam azonnal a látóterébe...
Szeretteim, barátaim, testvéreim, lányok és fiúk...
Köszönöm, hogy vagytok!
Azt, hogy mi történt azt nem fejtem ki,beszéljenek helyettem a szavak és a gondolatok. Azzal kezdeném, hogy nem vagyok olyan jó ember, akiért a harangok szólnak és a dolgok jelenlegi állása alapján úgy tűnik, hogy már soha nem kapom vissza azokat ez embereket, akik a régi életem részeként prosperáltak és kénytelen leszek a földre ülve gondolkozni, hogy milyen ember is vagyok valójában - de megteszem, mert a lelkiismeretem és a becsületem megkívánja.. A fény is csak előre tud haladni, nincs lehetőség megállítani., még ha úgy is tűnhet, hogy a fal megállítja. Az elmúlt boldog történéseit is szeretném nektek átadni ebben bejegyzésben ugyanazt a fény másként is megvizsgálva, amit az elmúlt néhány napban oly sötéten adtam nektek át, mert ami a szemetekbe jutott ebből a dologból, azt nagyon a saját szemüvegemen át próbáltam megosztani. Ebben az évben megismertem a szenvedélyt, megismertem egy olyan tüzet, ami nemcsak éget, de izzó élvezetével és fájdalmával olyat nyújtott amit eddigi életem során nagyon kevésszer éreztem, de csapongó lángjaival olyan lelki haraggal fordított akár saját maga ellen is, amit még magamban sem tudok megérteni.
A tegnapi nap vízválasztó volt.A puritán őszinteség meggyőzhetetlen szavai önismeretre szólítottak és olyan dolgokra mutattak rá szókimondó és felháborító őszinteségükkel, ami egy magamfajta embernek egyszerre bántó, megalázó és felemelő. A feloldhatatlan ellentét és az agyamban szűnni nem akaró - mostanáig is felcsengő szavak a elmúlt viselkedésem becsmérelték - joggal, vagy épp méltánytalanul, de rámutattak valami fontosabbra is: változni kell és változtatni kell - őszintén köszönöm neked, Bea!
A higgadt "lezárás" tisztasága megnyugtatott bár, de egyre több lett a "de"... A mai napon ismét beszéltünk emberként, őszintén... talán nem későn, hogy az elhangzott gondolatok szereplői ne legyenek a sötét jelen gúnyos groteszk arcai, hanem a pillantás (vagy akár egy véletlen viszontlátás) varázsa az elmúlt szépségeinek felidézése lehessen.
Ehhez azonban tennem kell;
bocsánatot kell kérjek azokért a gondolataimért, amelyek az elmúlt kapcsolatom csak rossz színben tüntették fel...
mert ez egyszerűen nem igaz...
Haragos pillanatban az ember, akinek nem közömbös a másik - csak a haragos dolgokat hajlamos elővenni elméjéből, további haragot és lángot szítva, de most itt nyilvánosan is megkövetem előző gondolataim és a barátaim elé tárom, mit is jelentett számomra ez a kapcsolat.
Nem keresek okokat és nem fogom a dolgok rosszabbra fordulásáért magamat
vagy a kialakult szituációkat okolni , de - ahogyan mondtad is - a
mérleg így helyes... tudni kell mindenkinek arról, hogy mit éreztem
akkor Veled.
A megismerkedés pillanata nem volt a legideálisabb. A "megvető" pillantás azonnali vonzerővel bírt; "mit akar ez az ember Tőlem?", de erre hamar rájöttem... A "mókuskerék" miatt találkoztunk és - lám, milyen fintora a sorsnak - ez is szedett szét minket. Mit kerestem? Ami hiányzott az életemből... a tüzet, a vizet, a ködöt, a lehetetlent, az örököst, a zabolátlan és féktelen jövőt, de legfőképpen azt, amit a vérem diktált...
Emlékszem a hideg estékre; szótlan teázásokra, furcsa, nyers - néhol kemény - szavakra. Emlékszem egy fenyőfára... a színes gyertyára, aminek a lángja olyan kedvesen és sokszor lobogott, különféle színekbe borítva a falat... emlékszem tizennegyedikére és most már mindig fogok emlékezni a tizennegyedikére... és emlékszem az első üzenetedre is...
Sok
képem van rólad, rólatok a kutyusokkal együtt; nehéz eltenni az
archívumba anélkül, hogy egy pillantást ne vetnék rá. Érdekes és
tanulságos volt a kapcsolatunk. Nem volt viharoktól mentes, de nem
vagyunk hétköznapi emberek - legalábbis az "emocionális meteorológia"
tekintetében semmiképpen. Imádtam azokat a kreatív energiákat, amit egy
fejlődő kapcsolat kezdete ad, legyen az egy kezdés, de lehet az
újrakezdés is: versek, dalok. Hittem és hiszek ebben töretlenül: voltak
boldog és szép pillanatok.
Emlékszem, mit láttam a fényképezőgép keresőjében és mit láttam utána benned... máig nem tudom.... emlékszem, hogy megigazítottam a felsőd... Utána sokszor hívtalak... csak, hogy beszélgessünk. Megismerhettelek és voltak pillanatok, amelyekre boldogan emlékszem; voltak számomra ijesztő és elképesztő gondolataid és volt, hogy sodródtam veled (szó szerint)... mereven, néha - jó értelemben - fulladozva az újabb és újabb hullámzástól... ez voltál Te... Te magad. Emlékszem, néha az ajtón nem tudtam kimenni, mert nem engedtél...pedig mennem kellett.. sokszor este, sokszor a legjobb pillanatokban.
Szerettem, ahogyan főztél; különlegesen, gazdagon... nem hétköznapi módon. A vacsorák emléke még mindig itt van rajtam jópár kiló plusz formájában :) Gondoskodva vártál haza munka után, vacsorával, illatos fürdővízzel... beszélgetésekkel.
Emlékszem, hogy sokat beszélgettünk a kutyusokról. Meglepődtem, hogy bánsz az állataiddal, micsoda becsben tartod őket; és csak később derült ki számomra, micsoda elfekvő tudással és tapasztalattal rendelkezel ebben a témában. Emlékszem egy könyvre a Csodálatos Kutyadokitól... szerintem már vagy száz alkalommal kiolvastad.... szerettem, ahogyan bántál és bánsz az állatokkal, szerettem, hogy szenzitív vagy a bánásmódra, a helyes tartásra, a táplálkozásra és mozgáskultúrára; s szerettem, hogy tudtál ebben változtatni; korlátokat szabni és feladatokat adni a kutyusoknak. Emlékszem Prágára is... Mombi már Adba előtt "élet és halál között lebegett" és a szemei összeakadtak... pedig akkor még hátra volt vagy 500 km. :). Emlékszem, milyen keservesen sírtál, amikor kiderült, hogy mennyi kullancs volt Ronnie-ban... szerencsére nem lett baj...Örülök neki.
Emlékszem, Ronnie ivartalanítását magamban megsirattam, Momit pedig az életben nem láttam olyan erősnek, mint amikor felállt a műtétből. Hihetetlen volt mindkét kutyus. Sokszor "ostoroztam" szavakkal, de nem voltam rest utánanézni többször is sok helyen, hogy mit és hogyan lehet belőlük kihozni ezekből az örökmozgó "pörgő bolhazsákokból" - nem sértegetni akartalak; remélem érted... :)
Szerettem, ahogy öltözködtél, örültem, hogy hajlandó vagy a magassarkútól megválni a kedvemért, tetszett az összehangolt és átgondolt megjelenés... a prágai kalap jól állt a ruhával és a fülbevalóval... különleges volt, de az ajánlat, ha még emlékszel rá - fennáll.(csak viccelek).. :)
Szerettem, hogy nekem voltál Nő... gondoljon bárki, bármit is. Szerettem a nagy boglyos hajad, főleg szárítás után, csatok nélkül... mint egy fekete "bokor". Szerettem amikor más színű lett, tudom, Te nem kedvelted annyira, de ez nagyon felém terelt - nekem szólt!
Szerettem,. hogy szereted az egyensúlyt és az előrelátást pénzügyekben. Szerettem, ahogyan kezeled ezeket a dolgokat, precízen, tisztán és felelősséggel - ez ritka kincs, amit kevesek tudhatnak magukénak, de szerettem azt a "zabolátlan mainstream"-et, amit gondolkozásodban képviseltél sok más dologban. Szerettem a tetkókat és a piercingeket, amiket nekem szántál és ez már örök életre így is marad, remélem gyógyultan...
Utáltalak felébreszteni, mert tudtam: szeretsz aludni és magaménak tudhatom, hogy volt idő, amikor mellettem igazán aludtál, apró ébredések nélkül..
Örültem a pillanatnak, amikor megláttam szüleid és beszélgettem velük Csak annyit tudok mondani: szeresd és keresd Őket, mert felneveltek, szerettek és igénylik szavaid, gondolataid. Édesapád és anyukád egyszerű emberek a szó legnemesebb értelmében, s a legjobb életet kívánják neked... szeresd Őket!
Nem egy időben "éltünk", de ezt csak mi tudjuk. Mi tudjuk, hogy ebből melyikünk mennyit is tanult, hogy ezeket a hibákat ne kövessük el annál, akinek szívünket ismét próbáljuk átadni.... és, hogy ezek a hibák ne okozhassanak lassan, vagy épp egyáltalán nem gyógyuló sebeket, s őszintén kimondassák velünk a szemben állónak, hogy mit gondolunk, mik a terveink magunkkal, együtt, közösen.
Ez a visszaemlékezés azért született, hogy a telefonon elhangzottak, melyek oly kemények voltak, bántóan, sértőn, de a maguk puritán igazságában helytállóak, tompuljanak és vesszenek a feledésbe. Az az ember szeretnék lenni, akire tudsz visszatekinteni, hogy vele egyszer jó volt, érdekes és különleges volt. Az életed mindig is magad alakítottad, sok ember példát vehetne sok mindenben rólad, de változni és változtatni mindig érdemes; ehhez neked volt nagyobb erőd. Szemben állni az általad festett szörnyű valósággal - amivé lettem - életem egyik leg-megrázóbb, de egyben legnemesebb és legfelemelőbb élménye, amiért köszönettel tartozom.
Nem búcsúzom, hallunk még egymásról, látni fogjuk egymás éltének egy-egy pillanatát, látni fogjuk mivé lettünk... Köszönöm a perceket, az órákat és a pillanatokat... Gyurkesz
